Útmutató az élethez

- Philippe Pozzo di Borgo Életrevalók, Második nekifutás -

Philippe Pozzo di Borgo Életrevalók című könyvét a Senoma Média adta ki 2013-ban. A könyv adta ötlet alapján készült az azonos című film is, amely az utóbbi évek egyik legsikeresebb filmje volt Magyarországon is.

            A könyv műfaját nehéz meghatározni, nem igazán regény, nem igazán esszé. Valahol a kettő között van.

            Egy filmen soha nem szabad számon kérni a hozzá kapcsolódó, vagy az alapját képező könyvet. A jelen esetben lehetetlen is volna.

            Természetesen van némi átfedés a könyv és a film között (a kiinduló pont, a baleset, a szereplők…). Körülbelül ennyi.

            A film egy jó sztori, jó szereplőkkel, jó előadásban. A könyv inkább hajlik egy esszéregény felé. Egyrészt arról szól, hogy hogyan éli meg a szerző a mozgáskorlátozottságot, másrészt hogy mit gondol erről az egészről.

            Ez az ajánló a könyvről szól.

            Egy jómódú család családfője baleset következtében lebénul, négy végtagi bénult lesz.

            Az első tapasztalás: „Teljes bénultságom és az érzékelés hiánya meggátolnak abban, hogy bármit is megérintsek; az emberek ódzkodnak hozzám érni, annyira megrémiszti őket az állapotom…”. Majd lejjebb: ”Az emlékezet az egészséges pénzeszsákok luxusa. Egy ágrólszakadtnak vagy egy betegnek az emlékezet megáll a jelenben, hogy megküzdjön a napi élelem megszerzésének vagy a túlélésnek keserves feladatával”.

       A szerző úgy érzi, meg kell osztania tanulságokkal szolgáló tapasztalatait. Ezért születik meg ez a könyv.

       Bénultságában, teljes kiszolgáltatottságban kell megélnie felesége lassú elveszetését. Ebben a folyamatban is szerelemmel, teljes szeretettel voltak egymás iránt, „suttogva szerették” egymást.

       Az út, amelyet a szerző bejár, nagyon lentről indul: „Azelőtt valaki voltam. Most béna vagyok…(…) Össze kell szednem, újra fel kell építenem magam…”.

       Kellő humor nélkül – ehhez kell Abdel is, segítője - valószínűleg nem lehetne ezt az életet élni: „A kerpape-i rehabilitációs központban a tetraplégiások az arisztokraták; nekünk van a legnagyobb tekintélyünk, annyira közel vagyunk Istenhez.. Lesajnáljuk a többieket. Mi vagyunk a tetrások”.

           Abban az építkezésben, amelyben a szerző a főszereplő, nem a csodák segítenek, hanem az alapvető személyiségjegyek: „Megtanulom, hogy kitartónak kell lenni az erőfeszítésben, alázatosnak az elemekkel szemben, de annak művészetét is elsajátítom, hogy hogyan kell fityiszt mutatni nekik”. „A kötelességtudat különös módon keveredik bennem egy bizonyos kívülállással, amelyet a környezetem iránt tanúsítok”

Egy tetrásnak csak előre van út, gondoljunk csak bele! Itt az öngyilkosság sem lehetőség a legtöbb esetben.

        Az ember még egy ilyen helyzetben is tanulhat: „A kórházban megismertem a fájdalom nyomorúságát, a nyomorékok magányát, az öregek, munkaképtelenek kirekesztettségét, a sok-sok fiatal ártatlanságának elvesztését”.    
       A legkiszolgáltatottabb helyzetben is a társ a legnagyobb segítség, ajándék és elsősorban lelkileg: „… még egy fogyatékos is nagyon jól elvan, ha nincs egyedül, ha ott van mellette az az energia, amely a mozdulatlanságot is felvillanyozza”. 
        Felesége, Beatrice elvesztése után kerülőkkel, kitérőkkel megtalálja ismét társát, a szerelmet., érezheti ismét „a boldogság ízét”
        Aztán eljut odáig, hogy: „Jobban szeretem bénultságom gazdagságát, mint társadalmi osztályomét: az az érzésem, hogy intenzívebben élek, végre ember vagyok.” „Hány kerekes székes barátot veszítettem el a reménytelenség miatt!
       Egy remény nélküli világ, az maga a pokol.”
       A szerző megírja a tetrások hat parancsolatát:
       „- A fogyatékosság nem a test hibája, hanem a másik emberé. Fedezd fel!
       - A csend felszabadít. Hallgass el!
       - A fájdalmon kívül épp csak a lényegre marad idő: Ne aprózd el magad csekélységekre!
       - Nem vagy egyedül. Találd meg a Vigaszt!
       - A bénaság felébreszti a türelmet. Várj!
       - Mennyire törékenyek vagyunk! Légy testvéri, szolidáris és egyszerű”.
       A szerző megszenvedett bölcsességgel szól hozzánk. Tanít és arra int, hogy élvezzük az életet. „Talpra nyomorékok!”, mondja, mert „…az élet maga őrület! (…) Olyan jó élni!”