Uram

Uram, vesd rám tekinteted!
Égnek meredő kezem
észre miért nem veszed?
Uram, hallgasd meg szavaimat,
ne a semmibe szálljanak!
Én itt a porban könyörgésre fogom
a szót
és várok tőled biztatót.
Fölényesen elnézel a fejem fölött,
mintha hozzám és a többiekhez
nem volna közöd.
Magunkra hagytál. Mondtad:
Boldoguljatok nélkülem!
Lett közöttünk csúszó-mászó
számtalan és meztelen,
és lett közöttünk számtalan cédrus,
idegen,
és lett közöttünk számtalan bűnös
és embertelen,
és mi, akik - azt hisszük -
jó úton járunk,
őrlődünk és morzsolódunk,
lassú haladásunk
és már örömünk sincs benne,
de próbálkozunk, mert hajt
az ember ösztöne.


Uram, vesd rám tekinteted!
Égnek meredő kezem
észre miért nem veszed?
Fogadj szívedbe engem,
a száműzöttet,
és fogadd szívedbe társaim,
a száműzötteket!
Elhagyhat a kedves, a szerető és a barát,
csak mellettem tudjalak.


Uram, süket vagy,
hogy nem érted szavam?!
Vagy nem is akarod érteni,
mert már nem emberi?
Előtted – csak előtted –
megalázkodhatok,
szavaim némaságodban
tovább nem adod.
Tisztellek, mint egy ismeretlen
barátot,
akit érzek és akit szemem még
nem látott.
És lássatok csodát emberek!
Mire idáig értem szavaimban,
megérintett a szeretet.