Kedves Barátom,
ebben a mostani helyzetben a
legszokatlanabb az lesz az embereknek, hogy ki kell lépniük a komfortzónájukból.
Kisebb vagy nagyobb mértékben mindenkinek változni fog az élete, élethelyzete.
Senkinek nem lesz jobb, de különböző
mértékben lesz rosszabb.
A koronavírussal és az azzal együtt
járó következményekkel mi is küszködünk. Nehezíti a helyzetünket édesanyám
egészségi állapota, a demencia. Háromemberes feladatot jelent nekünk, a
húgomnak, az unokahúgomnak és nekem. Hármunk közt oszlik meg az ellátása,
felügyelete. Ha nem volna a koronavírus, akkor is éppen elég lenne ez is.
Csináljuk, ahogy és ameddig bírjuk.
Az, hogy a világáról nem tud szegény,
egy dolog, a laboreredményei jobbak, mint bármelyikünknek.
Barátom,
az emberek értetlenségével nagyon meg
kellett küzdenünk. Mivel édesanyám betegségének nincsenek látható jelei, hitték
is, meg nem is, hogy beteg, nagy a baj. Az való igaz, hogy édesanyám egyébként
jól néz ki, mint egy átlagos nyolcvan kétéves néni. Mosolyog és úgy egyébként
aranyos.
Hányszor, de hányszor, szembesültem az
emberek tekintetével… Mondtuk, hogy édesanyám beteg. „Ugyan, ne mondjuk már!
Olyan jól néz ki.” Vagy: „Találkoztam vele. Jókedve volt.”
Lassan, nagyon lassan értették meg,
hogy bizony tényleg baj van. Addig viszont sokszor éreztük a húgommal
kényelmetlenül magunkat.
Gyakorlatilag huszonnégy órás
felügyeletet, ellátást igényel édesanyám.
Én csak lakáson belül vagyok vele. Ki
nem bírok menni, mert elszökik mellőlem.
Ma nehéz az embereknek, de
tapasztalatból tudom mondani az elégedetlenkedőknek, hogy lehet még nehezebb.
Az ellátórendszer az ilyen helyzetekre
nincs felkészülve. A családok meglehetősen magukra vannak hagyatva. Arról nem
beszélve, hogy a segítségnek is megvan a kultúrája.
De erről majd legközelebb. Addig is
üdvözöl barátod:
Urbán-Szabó Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése