Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kormány strukturális reformelképzeléseinek egyik iránya a rokkantsággal kapcsolatos kérdések rendezése. Azokkal az adatokkal, amelyekre a kormány a változás szükségességét alapozza, nem lehet vitatkozni, azok sajnos valósak.
A nyugdíjasok egynegyede rokkantnyugdíjas, a számuk közel 750.000 fő. A rokkantnyugdíjasok mintegy fele még munkaképes korú, ők azok, akiknek a foglalkoztatási rehabilitációjáról, munkába állításáról elvileg lehet és érdemes beszélni.
A munkaképes korú rokkantnyugdíjasoknak körülbelül csak tíz százaléka dolgozik, az uniós átlag negyven százalék körül van, vagy inkább a fölötti. Ha az uniós átlagból indulunk ki, akkor 150,000 rokkantnyugdíjas foglalkoztatásáról lehetne szó, ehelyett 37-38.000 fő foglalkoztatása valósul meg jelenleg. Ha az uniós átlaghoz kívánunk felzárkózni, akkor közel négyszer ennyi munkaképes korú rokkantnyugdíjas foglalkoztatásáról kellene gondoskodni.
Hogyan jutottunk ideig?
Az elmúlt húsz évben a politika, a mindenkori kormányok – az elmúlt három-négy évet leszámítva – folyamatosan szemet hunytak a fölött a gyakorlat fölött, hogy a rehabilitáció helyett elsődleges volt a rokkantnyugdíjazás. Sőt, voltak időszakok, amikor kifejezett politikai akarat is volt arra vonatkozólag, hogy inkább a rokkantnyugdíjasok száma emelkedjen, mint a munkanélkülieké.
Az elmúlt három-négy évben alakult úgy a politikai szándék, hogy a problémával foglalkozni kell, hogy a rehabilitációnak elsőbbséget kell adni.
Ahogyan nem lehet a problémát megoldani.
Nem lehet megoldani, ha csak a finanszírozási költségek csökkentése a cél. A rokkantnyugdíjasok számát és az ellátások költségét lehet úgy csökkenteni, ha az orvosi felülvizsgálatkor visszaminősítik a rokkantnyugdíjast.
Ezzel azonban még nem oldottunk meg semmit. Ekkor nőni fognak a szociális és/vagy a munkanélküli ellátások.
Mi lehet a közvetlen jövő?
Azzal a céllal egyet lehet érteni, hogy amennyire csak lehetséges, minél több munkaképes korú megváltozott – egészségkárosodott, adott esetben korábbi rokkantnyugdíjas – foglalkoztatása valósuljon meg. Ha a fenti adatokból indulunk ki, akkor ebben a körben további 100.000 ember foglalkoztatásáról lehetne szó.
Ma az látszik, hogy a kormány elsődlegesen költség-megtakarítási szempontként kezeli a kérdést. Ezzel viszont a problémát csak más szintre toljuk. A könnyebb ellenállás irányába megyünk.
Ha valóban meg akarjuk oldani a problémát, akkor néhány évig nemhogy költséget lehet megtakarítani, hanem meg több pénz kell. Ez a pénz aztán előbb-utóbb megtérül, de előzetesen áldozni kell rá.
Mi az, amit el kellene kerülnünk?
Azt, hogy sértő, méltánytalan helyzetbe hozzanak a visszaminősítésekkel embereket, olyanokat, akik egyébként nyilvánvalóan jogosultak – lennének – a rokkantnyugdíjra.
Az meg végképp nem megy, hogy az állam azt a – ma már magasnak tekinthető – pénzt sem költi a foglalkoztatási rehabilitációra, amit rehabilitációs járulék címén beszed a munkáltatóktól. Megszűnt a Munkaerő-piaci Alap rehabilitációs része. Az elfogadott 2011. évi költségvetési törvény alapján biztos, hogy 2011-ben az állam kevesebb pénzt kíván költeni a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásának támogatására, mint 2010-ben.
Az sem megy – nem illő, illetve nem szalonképes -, hogy az állami költségvetési intézmények kimaradnak a foglalkoztatási rehabilitációból.
Jelenleg a hivatalos, döntéshozói kommunikáció szöges ellentétben áll a tényleges döntésekkel, a napi gyakorlattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése