A minap megjelent egy verses kötetem az Underground Kiadónál Hajnalok sugallatai címmel. Erről a kötetről kaptam Tanita Connortól az alábbi kritikát:
"Optimizmusba hajló pesszimizmus. De minden költő szomorú egy kicsit, hiszen több a pofon, mint a pozitívum. Nem titkolja, egyelőre persze világosan ki sem mondja, hogy őt minden ütés duplán találja el. Mint strófaként, versenként csak a végén súgja meg. Addig azonban folyamatosan figyelmeztet rá, hogy elkerüljük, vagy rámutat, hogy mindig pofonok közt élünk. Nem panaszkodik, hanem – rímmel, ütemmel sóhajt, szinte koldul a szíve, a tavaszról fecseg. Gyönyörű természeti villanásokat filozófiai tartalommal keretez, ráébresztve tapasztalatokra, érzésekre, amelyeket magunkban hordunk, nevesincs nyomásokként. Kirekesztettség, állapotmagányság, viszonzatlanság. A mozdulatokhoz gondolati fogalmakat társít, mint magány, szorongás, vágyakozás. Ezek együtt a szív kis zuga, remegése. Mindezeknek a negatívumoknak a feloldása: a megajándékozottság, vágyégetés, a kívánság és teljesülésének – hogy veled lennék, s te velem is vagy – elégedettsége. Szenvedélye olykor kacérkodó bujaság, mikor „Messze visznek éjszaka a lábak…”. Nem is tűz, hanem folyton izzó parázs, amit pernye vesz körül, hogy védje vele e kihunyhatatlanságot, ez már tényleg „démoni körforgás”. A szomorú, beletörődő lemondással vegyes erős, kapaszkodó ragaszkodás csak pillanatokra felejtődik. Ilyenkor kilép a szerelem köréből, átcsap az élet terének szűkösségébe, amit nemcsak saját magában vesz észre, bevon az mindenki mást is.
E kavargás ambivalens párlata, hogy egyenlőségében mégis kevesebbnek érzi magát a többi embernél. S nem veszi észre, hogy „a holnapért járt a lábam”! Hogy a mában létező korlátozottságát, egy következő hajnallal már fel is oldotta, könnyedén jutva túl azon a tükörképen, mit a többiek bámulása mutat. Ez a derengő pirulás bekúszik szépen a sáros sorok közé, mint éji sötétbe a pirkadat. Úgy egész, hogy nincs már „gúzsba kötve keze lába”, felszabadítja gondolat, szó. Az „ezernyi hang közül” kiált, suttog, de mint minden zengedezéshez az övéhez is ugyanúgy levegő, s gondolat kell. Így teljesítve saját vágyát, hogy illő, s egyenlő legyen a fölé magasodó többivel, és eltüntesse a kiáltó különbségeket."
Hát ezért érdemes élni és írni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése