Ezt a történetet körülbelül
egy-másfél évvel ezelőtt hallottam.
Egy kis faluban élt a Doktor úr a
feleségével. Mindenki ismerte, pedig már évek óta nyugdíjas volt, és ő is
ismerte a falu apraját-nagyját.
Aztán meghalt a felesége, aki
több mint hatvan évig élt vele, társa és segítője volt. A felesége biztosította
azt a hátteret, ami ahhoz kellett, hogy a Doktor úr a gyógyításnak szentelhesse
az életét.
Egy alkalommal meglátogatta régi
ismerőse, betege az egyedül élő Doktor urat. Áldatlan állapotokat talált a
köztiszteletben álló embernél, aki teljesen alkalmatlan volt a háztartási
munkára.
A régi ismerős megkereste a falu
elöljáróit, illetékeseit, hogy valamit tenni kellene. Gyorsan kiderült, hogy a
lehetséges legjobb megoldás – a Doktor úr életkorára, egészségi állapotára
tekintettel -, ha a szomszédos település szociális otthonába költözne. Ezt a
megoldást ő is elfogadta.
Azonban adódott egy újabb
probléma. A szociális otthonba a beugró másfélmillió forint volt. A Doktor
úrnak nem volt megtakarított pénze, gyermektelenek voltak, szolgálati lakásban
éltek…, nem volt miért vagyont gyűjteniük.
Megmozdult a falu apraja-nagyja.
Egy takarékszövetkezet helyi fiókjánál számlaszámot nyitottak egy hétfői napon.
Még azon a héten szerdáig a falubeliek – ki mennyit tudott – összeadták a
Doktor úr beugró pénzét az otthonba.
Azóta is sokszor gondoltam erre
az esetre. Dobálózhatunk a szavakkal az élet értelméről, a szolidaritásról.
Előadásokat is hallhatunk, könyveket is olvashatunk ezekben a témákban.
Mind-mind csak szó, szó…
Amióta ezt az esetet ismerem, az
élet értelméről a Doktor úr élete jut az eszembe, a szolidaritásról pedig a
falubeliek magatartása.
Azért ilyen kis csodák is vannak
nálunk, Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése