Bárkinek a halála megrendít.
Eddigi életemben három ember halála volt sokkoló számomra.
Apám:
Végig dolgozott egy életet. Mindent, aki, ami már vagyok, elsősorban neki
köszönhetem. Ötvenkét éves koráig orvos is csak akkor látta, amikor üzemorvoshoz
kellett mennie. Ekkorra azonban beteg lett. Tizennégy évig élt együtt a
betegséggel, míg végül a szíve nem bírta tovább.
Kálmán
barátom: Velem egyidős volt, ő is gyermekparalízises. Állandóan bizonyítani
akart, a munkában, a nők előtt. Jószerivel csak addig pihent, amíg horgászott.
Két végén égette a gyertyát. Neki is a szíve mondta fel a szolgálatot.
Harmincnyolc éves volt.
Péter
barátom: Az ő elvesztése volt a legváratlanabb. Talán azért is, mert csupán
harmincnégy éves volt, olyan idős, mint a húgom. Az ő elvesztése emiatt is
érzékenyen érintett, másrészt a temetésén az egyik búcsúztatója voltam,
Az
ezekben a napokban általam gyújtott gyertyák ő miattuk is, ő értük is égnek.
Van egy mondás, amely szerint senki nem hal meg mindaddig, amíg lesz, aki
emlékszik rá.
A
sok gyertyától, mécsestől a korai sötétedésben kivilágosodnak a temetők. A
kegyeleti érzéseinkbe tudjuk be azt is, mily szerencse, öröm, hogy ezeket az
embereket egyáltalán ismerhettük.
Erről
az utóbbiról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Holott még a tizenkilencedik
században is erről szólt a temetés. Ez mutatkozott meg a ruhaviseletben, amely
világos színű, elsősorban fehér volt és erről szólt a halotti tor is. A polgári
fejlődés, a polgári kultúra hozta magával a változásokat.
Emlékezzünk!
Ez a túlélők, a mi felelősségünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése