Kedves Barátaim,
a karácsony előtti készülődés közben írom ezeket a sorokat. Úgy érzem, jólesik megosztani veletek néhány gondolatot, s ha ti úgy érzitek majd, hogy mindez valóban érdemes volt, akkor már nem volt öncélú a fáradozásom.
A megosztott gondolat olyan, mint a megosztott öröm és bánat, valamennyien gazdagodunk általa. Igen, még a bánattól is. Ha valaki kimondhatja, elmondhatja bánatát, önmagában ettől is megkönnyebbülhet. Ha valaki a másik bánatát megérti, átérzi, ez egyenes út a másiknak való segítéshez.
Barátaim, olyan időket élünk, amikor sokan lesznek vesztesek, és még többen érzik magukat annak. Holott: „… Jobb és rosszabb, sikeres és kevésbé sikeres évek váltják egymást, mégis lesz valamink, ami évről évre gyarapszik, fejlődik és emlékeztet bennünket, hogy a legsanyarúbb vagy legsivárabb években sem élünk hiába; léteznek olyan értékek, amelyek szakadatlanul gazdagítanak bennünket, s amelyeket nem szabad lebecsülnünk…” (Meszlényi Attila Humanista jelképek, Liget, 1995. évi 12. szám).
De viszonylag sokan vannak azok is, akiknek az életében nincsenek ilyen értékek. Akiknek az élete akkor is szegényes, ha vagyoni, illetőleg anyagi értelemben gyarapszik. Akiknek az élete tönkremegy a mindennapi semmiségekben, a napi vegetálásban, a célnélküliségben…
Olykor az is elég, ha az ember szembe mer nézni önmagával, saját múltjával, ha mer emlékezni, még akkor is ha: „… Keserves dolog ez az emlékezés. Nyilván nem kell rágondolni bizonyos dolgokra, melyek az ember szívén fekszenek, azaz hogy mégis csak gondolni kell rájuk, mert ellenkező esetben azt kockáztatja az ember, hogy lassacskán jutnak eszébe. Vagyis hát kell rájuk gondolni, de csak egy darabig, egy jó darabig, mindennap, napjában többször is, egészen addig, míg be nem lepi őket a por, áttörhetetlen vastagon. Ez a helyes…” (Samuel Beckett Előre vaknyugatnak - válogatott kispróza -, A kitaszított, fordította Tellér Gyula, Európa Könyvkiadó Budapest, 1989).
A múlttól csak egy esetben kell félnünk, ha olyan utakat, dolgokat tartunk folytathatónak, amelyekről már bebizonyosodott addigi életünkben, hogy nem vezetnek sehová, zsákutcák.
Barátaim, az a baj, hogy az emberek túlnyomó többsége nem tudja, és nem meri vállalni önmagát és a másik embert. Tévelygő és ódzkodó üres lélekkel élik mindennapjaikat. Nem tudnak, és nem mernek örülni annak, aminek tartósan örülhetnének. Örömük olyan, mint egy poén, amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik. Nincs készségük és fogékonyságuk sem önmaguk, sem mások iránt, de leginkább gyávák és legjobban saját gyávaságukat félik.
Bizony olyan világ ez, ahol a legalapvetőbb emberi értékek is erősen megkoptak. Ahol az emberek szeretteiket, barátaikat is megcsalják, és aztán ők csodálkoznak a legjobban, ha szeretteik, barátaik elhagyják őket. Ők csodálkoznak a legjobban, ha még házastársuk, majd gyerekeik is elfordulnak tőlük.
Kedves Barátaim, végtelen egyszerű pedig sokak élete ördögi körének a feloldása. Tudni kell - kellene -, hogy mi a fontos. Ha tudjuk, mi az, ami szeretteinkkel összeköt, összetart, tudni fogjuk azt is, mi a fontos.
Gyakran az a tudat is elég, hogy valaki gondol ránk, akivel hamarosan találkozni fogunk. És talán a legfontosabb, hogy valaki vagy valakik várnak otthon. Ezért felelősséggel tartozunk, mind önmagunkkal, mind az otthoniakkal szemben…
Karácsonyi jókívánságaival üdvözöl benneteket:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése