Ezt a történetet körülbelül
egy-másfél évvel ezelőtt hallottam.
Egy kis
faluban élt a Doktor úr a feleségével. Mindenki ismerte, pedig már évek óta
nyugdíjas volt, és ő is ismerte a falu apraját-nagyját.
Aztán meghalt
a felesége, aki több mint hatvan évig élt vele, társa és segítője volt. A
felesége biztosította azt a hátteret, ami ahhoz kellett, hogy a Doktor úr a
gyógyításnak szentelhesse az életét.
Egy alkalommal
meglátogatta régi ismerőse, betege az egyedül élő Doktor urat. Áldatlan
állapotokat talált a köztiszteletben álló embernél, aki teljesen alkalmatlan
volt a háztartási munkára.
A régi ismerős
megkereste a falu elöljáróit, illetékeseit, hogy valamit tenni kellene. Gyorsan
kiderült, hogy a lehetséges legjobb megoldás – a Doktor úr életkorára,
egészségi állapotára tekintettel -, ha a szomszédos település szociális
otthonába költözne. Ezt a megoldást ő is elfogadta.
Azonban
adódott egy újabb probléma. A szociális otthonba a beugró másfélmillió forint
volt. A Doktor úrnak nem volt megtakarított pénze, gyermektelenek voltak,
szolgálati lakásban éltek…, nem volt miért vagyont gyűjteniük.
Megmozdult a
falu apraja-nagyja. Egy takarékszövetkezet helyi fiókjánál számlaszámot
nyitottak egy hétfői napon. Még azon a héten szerdáig a falubeliek – ki mennyit
tudott – összeadták a Doktor úr beugró pénzét az otthonba.
Azóta is
sokszor gondoltam erre az esetre. Dobálózhatunk a szavakkal az élet értelméről,
a szolidaritásról. Előadásokat is hallhatunk, könyveket is olvashatunk ezekben
a témákban. Mind-mind csak szó, szó…
Amióta ezt az
esetet ismerem, az élet értelméről a Doktor úr élete jut az eszembe, a
szolidaritásról pedig a falubeliek magatartása.
Azért ilyen
kis csodák is vannak nálunk, Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése