Kedves Barátom,
ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell
rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az
ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben.
Két
évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé
Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából
az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A
kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte
együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én
kíváncsiságból.
Alig
váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is,
hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több
ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok.
2012.
január 29-i homéliájának - így nevezi bejegyzéseit – a címe …és sebezhetőség.
Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and
Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket.
Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá
észrevételeivel.
Gábor
Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a
fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő
elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ” a teljesítmény, a siker, a
verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül
semmiről”.
A
folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok
lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben
„lehajol”, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp
így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a
mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket,
hanyagolta el teljesen. Elárulta”.
És
a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a
hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen
vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat
újra gondolkodóvá a világ.”
Aztán
itt van - újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az
értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat
építenének. „… a „világosság fiai” mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon
vannak.”
Gábor
Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak.
Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti
az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió, amivel a hírportálokon
találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom
partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival.
(…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi
tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A
magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban
leleplezik, hogy „ott felül” igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus
közszellemet hozzanak létre.”
Mi
a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a
kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni.
Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz
„társadalmi konszenzus”. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb
szintre emelt „kommentkultúra”. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a
névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában
nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”.
Úgy
tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy
egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a
tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni
naplóját.
Baráti
üdvözlettel:
Adalbert
Adalbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése