Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

III.

A heinések gyermekkorukban kénytelenek voltak megtapasztalni a korrekciós műtétek miatt, hogy mi a fájdalom. Ezekkel a műtétekkel sokan járóképesek lettek, sokaknak a járását stabilizálták. A legtöbbünknek azonban jobbik esetben is csak esztétikai csinosítást jelentett.

            Az operációk sajátossága volt, hogy nagyon sokáig helyi érzéstelenítéssel történtek (a Budai Területiben legalábbis). A ma emberfia el sem tudja képzelni, hogy mit jelent ez!

            Az ember ébren van és hallja, kalapálják, vésik… a csontját. Úgy szorítja össze a fogait, hogy majd kitörnek.

            Hányszor, de hányszor állt a fejemnél Löveyné Ica néni, a főnővér, hogy a fájdalomtól izzadt arcomat törölgesse a műtét alatt. Te jó ég!

x x x

Egy alkalommal azt mondták Kálmán barátom szülei, hogy baj van a közös nyaralással. Csak akkor nyaralhatunk, ha Karcsival – az öccsével – figyelünk rá éjszaka, és ha kell, segítünk.

            Kálmán ugyanis epilepsziás lett, és mindig éjszaka, alvás közben – álmában – volt rohama. Semmit nem kellett csinálnunk, csak lefognunk, és néhány percen belül lenyugodott.

            Az első egy-két alkalom szörnyű volt, de aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, csináltuk, amit kell. Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, Karcsi pedig tíz.

            Gyerekkorban könnyen elfogad az ember mindent.

            Ha baj volt éjszaka, mint a rakéta, ugrottunk. Érdekes mód úgy ugrottunk, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.

            Kálmán sohasem sem emlékezett rá, hogy mi történt vele éjszaka.

x x x

Nálunk otthon szinte mindig szólt a rádió, az Orionton – ez a fekete, fehér és szürke bakelit csoda -, korábban a Sokol, végül a Sirius de Luxe, ami még a mai napi üzemel. Így vált életem részévé a zene, kezdetben a könnyűzene, később a komolyzene.

            Zenei mindenevő voltam. A hatvanas években volt egy rock korszakom (Shadows, Tornados, Beatles, Paul Anka…). Ismertek és kevésbé ismertek egyaránt.

            Ezt a korszakot követték a nehézfiúk, a hardrock (Deep Purple, Black Sabbast). Led Zeppelin , Ten Years Atfter, Cream…).

A nyolcvanas években lettem Pink Floyd, Vangelis és Mieke Oldfeeld  rajongó.

Az említettekkel együtt, párhuzamosan a kedvencek között voltak a magyar együttesek, énekesek is (Illés, Omega, Metró, Piramis, Hobo Blues Band…, Koncz Zsuzsa, Zoltán….

A diszkózene sem került el, a szomszéd srác, Miki, naponta gondoskodott róla. Ha akartam, ha nem, kénytelen voltam hallgatni a Baccarát, a Boney-M-t, az Abbát. Az Abba kivételével nem is vettem föl diszkó számokat. Ha lettek volna ilyenek, akkor sem hallgattam volna többet azokat, mint így.

x x x

Egyik középiskolás osztálytársam, „Hosszú” Pista, kerékpárral gyakran átkerekezett hozzám magnózni. Hozta a ZK-magnóját, nekem is az volt. Órákra bezárkóztunk a szobámba.

            Szegény mama egyszer megjegyezte, hogy milyen jó elbeszélgetünk. Ha tudta volna, hogy a legtöbbször öt értelmes mondatot sem váltottunk! Ha szóltunk is, egyszavas mondatok voltak: „Most.”,  „Indíts!”, „Állj!”

x x x

Nagy technikai fejlődés zajlott le nálam, mikor a ZK-t lecseréltük Tesla B-400-ra. Minőségi ugrás volt ez. Akinek nem volt ZK-ja, az el se tudja képzelni, hogy ez mit jelent.

x x x

A jogi egyetemre nem véletlenül jutottam el. Olvastam egy írást dr.D. Jánosról, aki Little-kór miatt volt kerekes-székes és szombathelyi létére el tudta végezni a jogi egyetemet az ELTÉ-n.

Az egyetem után a szombathelyi földhivatalban helyezkedett el.. Megnősült, lett két lánya.

Közben, 1978-ban megalakította az ország első mozgássérültek egyesületét, a Vasakaratot. Ez így kimondva, leírva végtelen egyszerűnek tűnik, de akkoriban egyáltalán nem volt az. Sőt, kifejezett ellenállással szemben kellett mindezt megcsinálni. Ezzel és így indult a mozgássérült emberek érdekvédelmi mozgalma.

Hankiss elemér szociológus Diagnózisok című könyvében, mint pozitív példára hivatkozik erre, ami szocialista viszonyok között megvalósulhatott.                                                                                                            

x x x

Gyerekkoromban vagy tíz éven keresztül nyaraltunk együtt a barátomékkal, K. Kálmánnal és az öccsével, ők nálunk Martfűn, én pedig náluk Gyálon és Tason.

            Ezek a nyarak felejthetetlenek a számomra. A barátoméknál megtapasztalhattam, hogy milyen az, mikor három generáció él együtt. Náluk szerettem meg a horgászatot. A nagyapától tanultam meg komolyabban sakkozni, hogy hogyan kell a parázs alatt krumplit sütni…

x x x

Az első komolyzenei élményeim is Kálmán barátomékhoz kapcsolódnak. Mi gyerekek a nagyszülőkkel ebédeltünk – a szülők dolgoztak ilyenkor -, amit általában tizenkét órakor - plusz-mínusz ót perc kezdtünk, tizenkét óra húsz perckor kezdődött a rádióban a Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben, amit szertartásszerűen, csendben kellett hallgatnunk evés közben.

            Aztán huszonöt éviig, amikor csak tehettem, hallgattam a Ki nyer mát. Sokan voltak a visszatérő játékosok, akiknek a nevét, ha már hallotta az ember, lehetett tudni, hogy mire lehet számítani. Fogalmam se volt, hogy a hang mögött ki milyen ember lehetett, például U. Rudolf szállítómunkás volt az egyik legtöbbször nyerő játékos.

            Én pedig szép lassan belészerelmesedtem a komolyzenébe.

x x x

Szabó tanár úr tanítását – hogy megtanultam jegyzetelni – az egyetemi évek alatt kamatoztattam először. Jól jegyzetelni, külön művészet. Volt olyan jegyzetem, amelyből a fél évfolyam tanult.

            Vannak dolgok, amelyeknek a jelentőségét az eredet történéshez képest jóval később ismerjük föl. Ilyen volt Szabóka – így becéztük – tanítása is.

(folyt. köv.)