Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

IV.

Harmadéves lehettem az egyetemen, amikor apámnál diagnosztizálták a Parkinson-kort. Ahogy ezt megtudtuk, hetekig trauma ült a családon, valamennyien tudtuk, hogy ez mit jelent és mivel jár.

            Minden rosszban van valami jó is. Azzal, hogy apámat a betegsége miatt leszázalékolták, nekem tudott könnyebben segíteni. Szerencse volt továbbá a bajban, hogy másfél évtizedre sikerült stabilizálni az állapotát.

            Szegény apám csupán „egyszer hagyott cserben”, a doktorrá avatásomon. Az ünnepélyes pillanatok annyira elerőtlenítették, hogy az ünnepséget nem bírta végigállni mögöttem. Ezért van az, hogy az akkor készült fényképek egy részén ő áll mögöttem, a másik részén keresztapám.

x x x

A középiskola félidejénél járhattam, amikor megtudtam, hogy apám közel egy évig levelezett különböző minisztériumokkal, hatóságokkal és dr.P. Ferenccel, aki bíró volt, majd az Igazságügyi Minisztériumba került, és akkor egy jogi ismeretterjesztő műsort vezetett a tévében, annak érdekében, hogy kaphatnánk-e pénzbeli hozzájárulást a benzinköltségekhez.

            Akkor ez a levelezgetés nem járt sikerrel, de befejeztem a középiskolát és alighogy elkezdtem az egyetemet, bevezetésre került a mozgássérültek részére a benzinutalvány.

            Azt korántsem szeretném állítani, hogy apámon múlott a benzinutalvány bevezetése. Az viszont biztos, hogy a maga építőkockáját – sok hasonló problémával küzdő emberrel együtt – hozzáadta ehhez az ügyhöz.

x x x

Kálmán barátommal még a Budai Területi Gyermekkórház „Á” épületében ismertük meg egymást. A későbbiek során is sokszor voltunk együtt kórházban, de később már, ahogy cseperedtünk, a „B” épületben. Az ismeretségünk szép lassan barátsággá terebélyesedett.

            Kálmán két végén égette a gyertyát, hajszolta az életet. Ehhez a pénze is megvolt, az érettségi után mindjárt el kezdett dolgozni az Országos Meteorológiai Intézetben.

            Hamarosan vett egy NDK-ás csodaautót, egy kislibazöld Trabant Hycomatot. Sokat jártunk csavarogni, vele voltam látogatóként először a Marcin is.

            A szülei állandóan velem példálóztak előtte, mert tanultam, megnősültem… Ez engemet nagyon zavart, de kettőnk között sosem okozott problémát.

            Kálmán mindig szerelmes volt. Az igazi azonban sosem adatott meg neki. Az ember életében mindig vannak megválaszolhatatlan kérdések. Az ő életében az egyik ilyen , hogy mi lett volna, ha összejön a nagy szerelem. 

            Sokáig úgy gondoltam, hogy ő csinálja jól. Addig a pillanatig gondoltam ezt, míg egy reggel nem kelt fel többé. Álmában érte a halál, harmincnyolc éves volt.

            A lányom születését vártam, s közben elveszítettem az egyik legjobb barátomat. Ekkor tudatosult bennem, hogy az ember elveszítheti a hozzá legközelebb állókat is.

x x x

Az egyetemen az elsők között szerettem vizsgázni. Jobb azon túlesni, amíg vár az ember, addig is csak idegeskedik, másrészt átveszi és továbbadja a többiek idegeskedését.

            Egy alkalommal később értünk föl. Az évfolyamtársaim azzal fogadtak, hogy milyen eredmények születtek. Hát csapnivalóak! Az addigi vizsgázók kétharmadát kirúgták, a legjobb jegy a gyenge kettes volt.

            A várakozók többsége gyorsan el is ment azzal, hogy inkább halaszt. Volt közöttünk egy győri srác, K. Miklós, aki azt mondta, ő nem engedheti meg magának, hogy nem vizsgázik le. Ha kirúgják, kirúgják, de vizsga nélkül nem megy el.

            Meggyőzött, mindketten vizsgáztunk, gyenge hármassal megúsztuk.

            Miklós arról győzött meg, hogy én sem engedhetem meg magamnak, hogy potyára megyek föl Pestre, és még csak ki se rúgnak. A potyautazás luxusát sem apám, sem önmagam miatt nem engedhettem meg. Ezzel a felelősséggel különösen apámnak tartoztam.

            Ezért a felismerésért a mai napig hálás vagyok K. Miklósnak.

x x x

K. Miklósról utólag tudtam meg, hogy az egyik szemére nem lát, így végezte el az egyetemet.

            Minden tiszteletem az övé.

            Tulajdonképpen mit tudunk a másikról? Amikor azt mondjuk, hogy ismerjük, valójában mit tudunk róla?

x x x

Apám korán megtanított sakkozni. Nem is sejtette, hogy mit adott a kezembe. Vagy talán nagyon is!

            Olyan tanítóim voltak, mint Lukács főorvos a Budai Területi Gyermekkórházból, Kálmán barátom nagyapja, Béla bácsi, az öreg bakter, vagy Sax Gyula nemzetközi nagymester.

            A főorvos úr megoperált, aztán két nap múlva leült velem sakkozni.

            Kálmán nagyapja egész nap gazdálkodott, gyümölcsöst művelt, aztán esténként – és főleg télen – és ha lehetett, hétvégén sakkozott. A hatvanas évek elején a Pest megyei sakkbajnokságon az egyik évben harmadik lett.

            Aztán ott volt Béla bácsi, akinek négy szenvedélye - gyengéje - volt, a lányai, az olvasás, a sakk, és a nők.

            Sax Gyulával a Budai Területiben ismerkedtem meg. Arra már pontosan nem emlékszek, hogy a jobb vagy a bal kar volt heine-medines. Ez a srác tényleg nagy volt. És kiemlékszik rá?  Sakktörténelem.

            Béla bácsi mondogatta, ahogy sakkozol, annak alapján megmondom, hogy ki vagy. A sakk művészet mondta és a játékstílusod elárul.

            A sakkban tanultam meg, hogy emelt fővel is lehet veszteni. Nem kell mattig játszani, hogy kiderüljön, ki a jobb. Az olyan elegáns, ha az ember több lépéssel a vég előtt belátja, hogy vesztett.

            A sakk tartást ad az embernek.

(Folyt. köv.)