- emlékezés és folytatás -
II.
Mindkét szülői ágon a nagyszüleim parasztemberek voltak,
földművelésből és állattartásból éltek.
Anyámék
egy falusi bálon ismerkedtek meg. Apám rendőr volt akkor és egy társával
benéztek a bálba.
Az ismeretségből hamarosan
házasság lett. A szüleimnek két házasságkötésük volt, egy polgári és egy
egyházi. Úgyis mondhatnám, hogy a kor szokásainak megfelelően. Az egyházi
házasságkötés titokban zajlott, mondhatnám, ez is a kor szokásaihoz igazodóan.
Apámnál ennek az indokoltsága
kétszeresen fennállt, mivel rendőr volt, neki az egyházi házasságkötés a
szolgálati viszonyából kifolyólag is tilos lett volna.
Ne felejtsük, az ötvenes
években vagyunk!
Aztán jött az életükben 56,
apám ekkor leszerelt a rendőrségtől.
Aztán jöttem én.
x x x
Négy kiló harminc dekával jöttem a világra 1958 őszén.
Többek elmondása szerint igazi vasgyúróként. A körzeti orvos ezért sem akarta
elhinni, hogy megkaptam a járványos gyermekbénulást.
Aztán
megkezdődött a kálváriánk. Budapestre kerültem a Szent László Kórházba, majd az
ORFI, végül a Budai Területi Gyermekkórház következett.
Anyám
néhány nap alatt megőszült. Közel negyven évig festette a haját.
x x x
A középiskolás osztálytársaim, ha akarták, ha nem,
kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy mit jelent az, ha egy épület nem
akadálymentes. A gimnázium kétemeletes volt, egy fél emelet tizenkét lépcsőt
jelentett, a másodikra fölmenni negyvennyolcat. Vándorló osztály voltunk, ami
azt jelentette, hogy minden óra másik teremben volt. Naponta több mint
kétszázötven lépcsőt kellett föl-le megtenniük velem.
Még
szerencse, hogy fiús osztály voltunk, tizenöt fiú és hét lány (heten voltak,
mint a gonoszok). Azért a lányokban is volt cufla! Hárman megkaptak a
kerekesszékkel és egy emelet meg se kottyant nekik.
x x x
Az osztálytársaimon és a barátaimon kívül leginkább apám
tudta, hogy mit jelent kerekesszékkel lépcsőzni. Huszonhat éves koromig
magasföldszinti lakásban laktunk, aztán jött a középiskola, majd az egyetem, az
egyebekről már nem is beszélve.
Az
egyetemen lépcsőzni kellett ahhoz is, hogy a liftig eljussunk.
Ennyi
lépcsőzés után talán nem véletlen, hogy negyvenéves koromra lépcsőfóbiám lett.
x x x
Kilenc-tízéves lehettem, amikor
apám kezembe adta Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúkat, hogy olvassam el. „Ez az
a regény, amit ha ötévenként elolvasol, rájössz, hogy minden életszakaszodban
más oldaláról döbbensz rá a világra”- mondta. Aztán néhány hónapig ő adogatta
kezembe a könyveket. Később már én is tudtam, hogy hová kell nyúlnom egy-egy
könyvért.
Különböző
időszakaszaim voltak, volt, amikor csak orosz klasszikusokat olvastam, majd
jött a francia, az angol, a német, amerikai, a nyolcvanas évek elején a „kis”
nemzetek írói, költői, a csehek, a lengyelek… Túlzás nélkül állíthatom, még be
se fejeztem az egyetemet, a klasszikusok többségét olvastam.
Az
egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni a maiakat, elsősorban a magyarokat
(Pilinszkyt, Csoórit, Nagy Lászlót, Örkényt, Déryt…). Ebben az irányultságban
nagy szerepe volt a barátaimnak, akikkel kölcsönösen inspiráltuk egymást.
Apámnak
mellesleg igaza volt, A Pál utcai fiúkat valóban többször elő kell venni. Apám
megadta nekem az olvasás örömét, azt, ami a sérült emberek többségénél, mint
általában az embereknél, hiányzik.
x x x
A középiskolában Szabó András tanár úr apám hatását csak
fokozta. Ez a tanárember is tudott valamit, amivel rabjává tett bennünket az
irodalomnak, a filmnek, a színháznak. Akarva akaratlanul még azt is elérte,
hogy délutánonként, esténként, de olykor még az óraközi szünetekben is Thomas
Mannt, Tolsztojt, vagy éppen Svejket olvastunk
Szabó
tanár úr nem igazán tanított bennünket, hanem világlátás adott, a tanulás és az
eligazodás módszerét adta a kezünkbe. Azt, hogy hogyan kell jegyzetelni, tőle
tanultam, és ennek bizony a mai napig hasznát veszem.
Alighogy
befejeztük a középiskolát, fiatalon, alig negyvenévesen meghalt.
x x x
Érettségi után volt egy „sikertelen” jelentkezésem az egri
tanárképző főiskola angol szakára. Valószínűleg én is hibáztam, de a
tanácsadóim se voltak toppon. Egy a lényeg, hogy a felvételi félidejében
egészen véletlenül derült ki, hogy ezen a szakon nincs levelező tagozat. Így
egy évem kimaradt érettségi után.
A következő évben az
ELTE Állam- és Jogtudományi karára jelentkeztem, sikeres felvételi után
levelező tagozaton elkezdtem az egyetemet. A technikai feladat ismét az apámra
hárult, ő vitt és hozott a konzultációkra, a vizsgákra.
Ez a közel öt év egy
fantasztikus időszak volt. Rengeteget tanultam, rengeteget olvastam, ekkor
kezdtem el komolyabban írni, írással foglalkozni Fantasztikus emberekkel
ismerkedtem meg az egyetemen, olyan előadóim és vizsgáztatóim voltak, mint
Lenkovics Barnabás (a későbbi állampolgári jogok biztosa), Mádl Ferenc (a
későbbi köztársasági elnök), Vékás Lajos, Németh János (későbbi alkotmánybíró),
Schlett István, Szegvári Péter és Névai László.
x x x
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, az egyetemen a legtöbb
előadó úgy beszélt, mintha a szocializmusnak mindjárt vége volna, vagy nem is
létezett volna.
Éppen ezért volt
furcsa és meglepő, mikor az egyik előadó azt mondta nekem, hogy Szabó elvtárs.
Ott abban a közegben ez annyira idegen volt, hogy majdnem elnevettem magamat.
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése