Kilenc hónapos voltam, amikor diagnosztizálták nálam a
Heine-Medin kórt, a járványos gyermekbénulást. Innentől kezdve ehhez képest
kellett gondolkoznom, igazodnom, tennem. De nemcsak nekem, hanem a családomnak,
a legszűkebb környezetemnek is.
Nekem
és a hasonló sorsú társaimnak ezzel derékba tört az élete, még szinte el sem
kezdődött, de már más irányt vett a jövőnk.
A legtöbbünk, így vagy úgy, a családba
integrálódott, sokunknak azonban megkezdődött az egyik kórházból a másikba járás
mellett az egyik intézetből a másikba járás is
Éveken
keresztül az év egy jelentős részét a Budai Területi Gyermekkórházban
töltöttem. Ez a legtöbbször operációt jelentett. A legtöbbünk számára az orvosi
rehabilitáció ezt jelentette.
Engem ezen
túlmenően a szüleim rehabilitáltak. Rajtuk múlt, hogy tanulhattam, hogy
elkezdhettem dolgozni. Ezen múlott, akarták, hogy tanuljak, dolgozzak. A
szándékon kívül ebben segítettek fizikailag, anyagilag és nem utolsó sorban
lelkileg.
Aztán jött a
családalapítás, szinte a nulláról indultunk a feleségemmel. Megszületett a
lányunk. Egyik legnagyobb, legszebb élményem volt a gyermekem születése.
Csak bízhatok
benne, hogy a lányomnak sokoldalú és teljes körű gyermekkora volt. Bízok benne,
hogy egyszer visszanézve ezt ő is így ítéli meg.
Annak idején
lakókörnyezetünkben az ovit is akadálymentesítette a fenntartó önkormányzat,
hogy önállóan tudjam vinni a kislányt az oviba, és tudjak érte menni.
Közben
elváltam a feleségemtől.. Nem készültem a válásra, de egyszer csak ott volt.
Azt szoktam mondani, annyira teljes életet élek, hogy még ez is belefért.
Az előzőekből
is látható, hogy nem vagyunk különleges emberek, nem vagyunk csodabogarak.
Vannak terveink, vágyaink, vannak szerelmeink, csalódásaink, dolgozunk,
gyereket nevelünk…
És közben
telnek, eltelnek az évek. A szüleink, legfőbb támaszaink megöregedtek, sokan
már elveszítették őket. A párunk, a barátaink velünk öregedtek… A gyerekeink
önálló életet kezdtek, ki közel, ki távol…
Egész
életünket nehézségekkel, akadályokkal éltük, a jelent valahogy mindig
megoldottuk. Legnagyobb félelmünk mindig a holnap. El tudjuk-e majd látni
önmagunkat? Lesz-e segítségünk, ha kell? Meg tudjuk-e majd fizetni a
segítséget? A társadalom, a lakókörnyezetünk odafigyel-e majd ránk?
Önbecsüléssel, méltósággal bírjuk-e zárni a ránk szabott életet?
Ezek ma még
nyitott kérdések, azonban valamennyiünkben ott vannak kimondva kimondatlanul.
(Évekkel ezelőtt a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei ÁNTSZ
tartott egy konferenciát a járványos gyermekbénulás apropóján. Ezen felkért
előadó voltam, és a fentieket – ami szerkesztett szöveg - mondtam el. Úgy
gondolom, az akkor elhangzottak nem veszítettek aktualitásukból.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése