Egy évvel ezelőtt mondtam el ezt a szöveget a városi ünnepségen, ma talán még aktuálisabb, mint akkor:
Márciusi Ifjak
Nem tudom, hogy 1848 március 15-e eseményeinek, a márciusi
ifjaknak, mindezek eszmeiségének van-e még olyan olvasata, amelyről az azóta
eltelt időben – az elmúlt százhatvanöt évben – még nem beszéltek, még nem
írtak? Mit kezdjünk a százszor, ezerszer idézett klisékkel, szövegekkel? Mit
kezdjünk egy ünnepi beszéddel, ha nem szeretnénk, hogy unalomba fúljon?
Mit
is ünnepelünk március 15-én?
1848.
március 15-e egy korszak vége és egy korszak kezdete. A reformkor, a
megfontolva haladás, a megegyezéses út keresésének a vége. A forradalom, a
szabadságharc kezdete. Megjegyzem, hogy ennek a korszaknak a vége álláspontom
szerint nem a szabadságharc leverése, hanem az 1867-es kiegyezés.
1848.
március 15-ének cselekvő részesei nem Széchenyi István és nem Kossuth Lajos
elsősorban, ők a kezdeményező elődök, hanem az ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári és
a többiek. Ezek a fiatalok, fiatalságukból eredően, bátrak voltak. Megérezték
az idők szavát, a helyzetből adódó lehetőséget, ráéreztek erre és cselekedtek,
tették, amit tenniük kellett.
Márciusi
ifjakról beszélünk. Néhány ifjú mögött ekkor már-már teljes életmű van,
gondoljunk csak Petőfire. Egy ilyen helyzet a mai napig kuriózum. Ma inkább az
a jellemző, hogy a fiatalok közel harminc évesen is tanulnak, kitolódik a
családalapítás, a gyermekvállalás ideje.
A
márciusi ifjak példája arra is figyelmeztet bennünket, hogy óvó szemünket
tartsuk rajtuk. Vigyázzunk rájuk, tartsuk itthon őket a lehetőségekkel. Azt a
fiatalos lendületet, innovációt, ami ennek a korosztálynak a sajátja, egyik
idősebb generáció tagjai sem tudják pótolni.
A
márciusi ifjak szerették hazájukat, elkötelezettek voltak iránta. Ez ma is
példaértékű, és példaértékű is lesz minden nemzedék számára. Ezt a hitet erősíteni
kell ma is a mai fiatalokban, és nem gyengíteni. Ha egy nemzet lemond a
fiataljairól, azzal veszíthet a legtöbbet, a jövőjét veszítheti el. Ez olyan,
mint mikor egy virágon nem csak az oldalhajtásokat nyesegetjük, hanem tövestül
kihúzzuk.
A
fiatalok harciassága, hevessége sosem volt öncélú, nemcsak önmagukért ilyenek,
hanem valamennyiünkért, öregebbekért is. Ahogy tették azt a márciusi ifjak is.
Hajlamosak
vagyunk elfelejteni, hogy a fiatalságban mindig is volt és lesz egy
távolságtartás, változtatni akarás a fennállóval, az idősebbekkel szemben. Ez
olykor kellemetlen, de a fiatalság mindig tükör volt az idősebb nemzedékek
tagjai számára.
„Talpra,
magyar!”, kiáltotta Petőfi Nemzeti dal című versében. „Talpra, magyar!”, így
figyelmeztet bennünket a cselekvésre.
De
így figyelmeztet bennünket arra is, hogy vigyázzunk fiataljainkra, hogy ők is
vigyázhassanak ránk, megvédhessenek bennünket, ha úgy hozza a sors!
Ma még kevesebben vagyunk, még megosztottabbak vagyunk. Megosztottabbak vagyunk, mint valaha. Szándék sincs ennek megváltoztatására.
x x x
A minap, netes kalandozásaim során, véletlenül akadtam arra a hírre, hogy a hajdúdorogi Mészáros Károly Városi Könyvtár 2013. évi karácsonyi versmondó versenyének mottójául a Kicsi szentem című versem egyik - első - versszakát tették meg.
Mondanom se kell, nagyon megörültem.
Ez az az eset, amikor egyik írásom már tőlem független életet kezd el élni.
Íme a vers:
Kicsi szentem
Kicsi szentem,
kicsi szentem,
egymás kezét fogjuk
az adventi csendben.
Kicsi szentem,
kicsi szentem,
esti homályban,
gyertyafényben,
téged várunk
az ölelésben.
Kicsi
szentem,
kicsi
szentem,
decemberi
hóesésben
arcunk
tisztul,
ragyog
szebben.
Kicsi
szentem,
kicsi
szentem,
bárki bármit
mondhat,
tetteimmel a
jövőnek
óvlak.
Kicsi
szentem,
kicsi
szentem
csak egyszer
mondhatnám,
általad is
minden rendben.
Kicsi
szentem,
kicsi
szentem,
kezünket
fogva
vonulunk
az adventi
csendben.
1 megjegyzés:
Gratulálok!
Megjegyzés küldése