Ma már a napnál világosabb a
számomra, hogy a mai körülmények között nem tudnám elvégezni az egyetemet. A
szüleim gyári munkásként nem tudnák finanszírozni az ezzel együtt járó
költségeket.
Ha
nem végeztem volna el az egyetemet, nem tudtam volna teljesíteni
kerekesszékesként a rokkantsági nyugdíj megállapításához szükséges
munkaviszonyban töltött időt. Vagyis a tanulmányaim révén tudtam elkezdeni
dolgozni vidéki lakókörnyezetemben.
Ha
ezek a feltételek nincsenek, nem bírtam volna családot alapítani, gyereket
vállalni, adófizető polgár lenni.
Ma
azért idegeskedek, hogy tudok-e gondoskodni a lányomról, meg tudok-e élni a
következő hónapban…
A
mai ismereteim alapján tudom, hogy a másodikos középiskolás lányom
továbbtanulását - ha a feltételek változatlanok maradnak – nem fogom tudni
támogatni. Ezt a tudatot a legszörnyűbb megélni.
A
tizenhat éves lányom már arról beszél, hogy kénytelen lesz külföldre menni… Azt
még nem tudja, hogy már tanulni is, vagy csak dolgozni.
Ma
divatos dolog életpálya-modellekről beszélni. Amiről fentebb írtam, az az én
életpálya-modellem, egy rokkant emberé.
Még
csoda, hogy van bennem indulat a füstölgésre. Mi mást tehetnék? Tehetek mást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése