Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XI.

Ekkoriban ismertem meg B. Lacit és feleségét, mindketten heine-medinesek voltak. Laci nevelő volt a közeli bentlakásos homoki általános iskolában, ahol enyhe és középsúlyos fogyatékos gyerekek tanultak.

            Az ő példájuk példázat volt a barátaim számára, hogy előbb-utóbb én se fogom megúszni a házasságot.

x x x

Janské Láznéban egy alkalommal megkérdezte M. Imi, hogy szeretnék-e megtanulni úszni. Fiatalos lendülettel válaszoltam, hogy igen. Na, akkor ő megtanít, mondta.

            Így kezdődött. Ettől a naptól kezdve napi egy-két órát tanított - okított – az úszásra. Kezdetben a pancsolóban, ahol az én lábam is leért a medence aljára. Ez a tudat nekem is biztonságérzetet adott.

            Annyira jól haladtunk, hogy egy hét után a nagy medencében gyakoroltunk.

            Imi folyamatosan biztatott, bátorított. De nem csak ő! Akik körülöttünk voltak és látták, hogy mit csinálunk, miben mesterkedünk, szurkolóink lettek. Ott akkor mindenki azt szerette volna, hogy sikerüljön a próbálkozásom.

            Amikor először végigúsztam az uszodát, nagy ováció tört ki. Imivel akkor este megünnepeltük az esetet.

            Azt érzést el se tudom mondani. Nekem az úszás élménye a járás élményét pótolta tizennyolc éves koromban. Hogy ott vagyok a vízben és nem süllyedek el, ez korábban elképzelhetetlen volt a számomra addig! És még haladok is előre!

            A mai napig hálás vagyok Iminek a tanításért, a csendes rámenősségéért. Azért ez is kellett.

x x x

Olyan intenzíven se előtte, se utána nem olvastam, mint mikor Tibor barátom hozta a szamizdatos könyveket, fénymásolt iratokat, folyóiratokat. Szolzsenyicin Gulágját, a több mint ezerötszáz oldalt, egy hét alatt olvastam el. Ennyi időm volt rá, Tibi az egyik hétvégén hozta, a másik hétvégén pedig már vinnie kellett. Szó szerint kézről kézre adtuk ezeket a könyveket, iratokat akkor.

            Akkor kezdtem olvasni Bibót, Méray Tibort, Arthur Koestlert…, a Beszélőt. Így olvastam a Társadalmi szerződést is a Beszélőben. Ez volt az a pont, amikor már nem csak arról volt szó, hogy valami nem jó, nem tetszik, hanem itt már szó volt valami olyasmiről is, hogy minek kellene lennie.

x x x

Egyik ismerősöm megkérdezte, hogy tulajdonképpen hányszor voltam kint Janské Láznéban. Miért?, kérdeztem vissza. Mert olyan sokat írsz róla a visszaemlékezéseidben, válaszolta.

            Ismerősöm hitetlenkedett, mikor közöltem vele, hogy csak egyszer voltam kint. Azt meg már nem is mondtam neki, hogy írhattam volna még a liftes néniről, a mamikáról, aki egy alkalommal se mulasztott el megsimogatni a vállamat, az idős bicebóca gyógytornász férfiről... Ők egy másik történet szereplői lehetnek. Írhattam volna a hosszú sétáinkról.

            Azt korán megtanultam, hogy a teljességet sosem az jelenti, ha mindent kipakolunk a tarisznyánkból.

x x x

Sokan biztattak annak idején, az nem probléma, hogy a húgom és köztem akkora a korkülönbség, mint amekkora, tizenhét év.  Egyszer csak össze fogtok öregedni, mondogatták.

            Igazuk lett, ma már a húgomnak is vannak ősz hajszálai, rólam meg ne is beszéljünk. Vagyis a legjobb úton vagyunk afelé, amiről a biztatók szóltak.

            A köztünk lévő korkülönbségnek viszont van egy mai napig tartó előnye. A mai napig nagyon jó a kapcsolatom a húgom generációjával. Közülük többekkel baráti kapcsolat is kialakult.

            Így ismertem meg B. Petit és B. Árpit még általános iskolásként, később Tamit, Olgát, Emesét középiskolásként, vagy Anettát, Mariannt, Szilvit, Ágit egyetemistaként, majd a párjaikat is, már akinek lett.

x x x

Hetedikes volt B. Peti, amikor a húgom révén megismertem. Rengeteget beszélgettünk. Törzshelyünk volt a házunk végén a platánfa árnyékában lévő pad. Ezt a fát a bölcsek fájának neveztük el.

            Peti már az általános iskolában kivételes tehetség volt, különösen történelemből. Az olvasottsága, tájékozottsága fantasztikus volt. Már ekkor is jellemző volt rá, hogy nagyon szerette a történelmi példákat, adomákat. Szinte minden helyzetre tudott egy-két esetet. Ő tanult a történelemből.

            Az egyik kedvenc példázata a következő volt: Kant német filozófusról közismert volt, hogy soha nem tette ki a lábát Helsingörből, és délutánonként mindig sétált a városban. A legenda szerint egy alkalommal valamilyen oknál fogva elmaradt a délutáni körútja. Na ekkor tört ki a franci forradalom a tizennyolcadik században.

            Sokan nem értették, hogyan tudunk órákat beszélgetni, ezzel mintegy utalva a köztünk lévő korkülönbségre is. Hát az előzőleg elmondottak miatt!