Rigófütty

Arra ébredt, hogy a kertben a derengéssel kezdődött a hajnali hangverseny. A madarak, különösen a feketerigók, örömködtek a kivilágosodásnak.

            Kialvatlannak érezte magát, szeretett volna még visszaaludni, de tudta, hogy ez ilyenkor már reménytelen. Csak forgolódott a felesége mellett. Vigyázott, hogy ne ébressze föl.

            Vár még egy kicsit, aztán fölkell. Fölösleges szenvedtetnie magát, ha már úgy sem tud aludni.

            A madarak rendületlenül csicseregtek.

            Óvatosan kiment a szobából és behúzta maga mögött az ajtót.

            Elszöszmötölt a konyhában.

            Ahogy kilépett az udvarra, megcsapta a reggeli fuvallat. Talán fél öt lehetett. Ki tudja miért, valahol a környéken kutyák vad csaholásban törtek ki.

            Lassan ébredezett a kisváros.

x x x

Fölháborodva konstatálták, hogy a járdát és az árkokat csak ők takarítják.

            - Belefér Dezső bátyám… Rá se hederítsen! - mondta Vaba.

            - Hát, nem értem én ezt fiam. Másnak is ugyanannyi ez a járda, mint nekünk.

            Morgolódtak még egy kicsit, de csak haladtak.

            - Te hogy ébredsz reggelente? – kérdezte váratlanul Dudás Dezső fiatal szomszédját.

            Az nem egészen értette a kérdést.

            - Ahogy szoktam – válaszolta.

            - Én ilyenkor már állandóan a rigófüttyre.

            - Azért ez jó, nem?

            Az öreg összevonta a szemöldökét. Nem egészen erre a válaszra számított.

            - Engemet már meglehetősen idegesít a dolog. Valamit tenni kellene – folytatta Dudás Dezső.

            - Ezt hogy érted Dezső bátyám?

            - Valamivel el kellene riasztani őket.

            - Elriasztani a madarakat! – hüledezett Vaba olyan képet vágva, mintha nem akarna hinni a fülének.

            - Igen. Arra gondoltam, hogy néhány napig reggelente légpuskával riasztólövést adok le, hátha így elszoknának innen.

            Vaba nem bírta eldönteni, hogy az öreg most csak hülyéskedik, vagy komolyan gondolja, amit mond. Az öreg még vagy kétszer ráerősített. Vaba nem firtatta tovább a dolgot.

x x x

Fölriadt álmából. Mintha csattant volna valami. Vagy csak álmodta? Aztán még egyszer…

            Az öreg nem viccelt. Ez tényleg légpuskázik.

            Odament az ablakhoz, egy kicsit följebb húzta a redőnyt. Nem látott semmit.

            - Mi van …? – szólt álmosan a felesége az ágyból.

            - Úgy hallom, Dezső bácsi beváltotta az ígéretét… Durrogtat a rigók riasztása miatt…

            - Bekattant az öreg? - szólt még mindig álmosan az asszony.

            A férfi visszafeküdt. Még négy lövést lehetett hallani. Aztán hirtelen csend lett.

x x x

Hetek óta nyomta az ágyat. Az orvosok mindenfélével biztatták, de nem lett jobb, sőt, egyre rosszabb lett az állapota. Egyre rövidebb ideig bírt fönt lenni, már ahhoz is kellett a felesége segítsége, hogy kimenjen a WC-re.

- Dezsőkém, nézzed már, látogatód van! – mondta a felesége megállva a szobaajtóban. Ezt követően betessékelte a vendéget, aki a szomszéd volt.

            - Ne csesszél ki velem, Dezső bácsi! – mondta Vaba kezet fogva az öreggel. – Ott tartunk, hogy most már egyedül takarítom a járdát és az árkot.

            Az öreg csak mosolygott fájdalomtól eltorzult arccal.

            Mire Vaba elmondta, hogy mi történt az elmúlt hetekben az utcában, az utcabeliekkel, rájuk esteledett.

            Megígértette vele az öreg, hogy sűrűbben benéz hozzá.

x x x

Nagy nehezen rávette a feleségét, hogy költöztesse be ide az oldalsó kisszobába. Átmeneti időre, mondta neki, amíg ez a helyzet tart. Átmeneti időre!

            Ő véglegesnek tekintette ezt a helyzetet. Sőt, ennek az átmeneti helyzetnek a végét az ő átszállása jelenti majd az örökkévalóságba.

            - Bolond beszéd ez Dezsőkém! – mondta erre a felesége. 

            De tudta, amit tudott, érezte, amit érzett.

            Nézte a falon az árnyékokat. Nem engedte a feleségét, hogy részese legyen ennek a külön világnak.

            Nézte az árnyékokat…

            Számtalanszor lepergette magában életének történéseit. Nem jutott magában dűlőre. Addig jutott, hogy valamit nagyon elrontott. Visszavonhatatlanul.

            Imbolyogtak az árnyékok a falon. Hol megnyúltak, hol összébb húzódtak.

            Alig várta, hogy világosodjon.

            A gyerekei is addig jutottak, hogy hetente egyszer fölhívják. Csupa formalitás.

            Már ismerte az éjszakai neszeket, zörejeket, hangokat. Ahogy jött a hajnal, a madarak is elkezdték hangjukat hallatni.

            Neki már ezek maradtak, a neszek, a hangok, a madárcsicsergés. Hetek óta alig volt kint még az udvaron is, legfeljebb egy-egy öt percre. Az elmúlt héten már ennyit sem.

            A szomszédok rákérdeznek ugyan, hogy mi van vele, de egyedül ez a Vaba látogatja meg.

Szép lassan elfelejtik, mintha nem is lenne, mintha nem is lett volna.

            Neki már csak ez maradt. A hajnali madárcsicsergés.

            Még szerencse, hogy a madaraknak több eszük van, mint neki, és a légpuska pufogtatására nem mentek el a környékről.

            Örült a hajnalnak, a madárcsicsergésnek.

            A beteg embernek már az is öröm, ha túl van egy éjszakán.