Fejezet egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

VIII.

Komjáthyn keresztül ismertem és szerettem meg a hatvanas évek zenéjét a Beatlestől, a Rolling Stonestól a Shadowsig, a Tornadosig.

A hatvanas évek instrumentális zenéjét a nyolcvanas években kedveltem meg. Ez mára elsődlegesen egy generáció zenéje lett.

A fiatalok nem is sejtik, hogy milyen kincsesbánya van mögöttük.

x x x

Janske Láznéban a szanatóriumi kezelésre jött olaszokat nagyon bírtam. Szinte mindegyikükre jellemző volt az a tipikus olaszos viselkedés, nagy hang, gyors beszéd, élénk gesztikulálások, jó énekhang. Látszottak azonban közöttük a társadalmi különbségek is, mind anyagi, mind ideológiai értelemben.

            Volt egy srác, aki kommunista volt. A jobb módú olaszok alapból nem kedvelték a kommunistákat, különösen, ha maguk közül való volt. Ennek a srácnak az apja partizán volt a második világháború idején és ezt valahonnan tudták róla. Ezért a srácot még a legpubisabb olasz is tisztelte.

            Ezen akkor is csodálkoztam kicsit, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ennek a történetnek ma van különös hatása számomra.

            Valakit a nézetei ellenére is lehet tisztelni, becsülni.

x x x

Egy tavaszi napon az egyetemi felvételire készültem, amikor betoppant hozzánk Gy. Béla bácsi. Kölcsönösen nagy volt az öröm, maradt is nálunk egy éjszakára.

            Béla bácsi elégedett volt, hogy sikeresen leérettségiztem, és készülök a felvételire. Legjobban azonban a húgomnak örült, ekkor tudtam meg, hogy sokat nyaggatta a szüleimet annak idején Hévízen, hogy vállaljanak még egy gyereket.

            Béla bácsival ismét jókor találkoztam az egyetem megkezdése előtt. Olyan tanácsokkal, lelki fröccsel látott el, amiknek a mai napig hasznukat veszem. Kellett a segítség akkor a felvételi előtt. Nem voltam én akkor biztos semmiben, a legkevésbé magamban.

x x x

A filmeknek korán a szerelmese lettem. Annak idején – elsősorban a hetvenes években – különböző sorozatok voltak az MTV 1-n, rendezői és színész-sorozatok. Heteken keresztül így láthattam Visconti, Antonioni, Pasolini, Fellini (csupa olasz), Kuroszava, Fassbinder filmeket…

            Így láthattam a magyar rendezők közül Jancsó, Fábry, Makk Károly, Sándor Pál, Szabó István és Bacsó filmjeit.

            Aztán ott voltak a színészek, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Ingrid Bergman…

            Ma egy filmklub nem tud olyan sorozatot összehozni, mint ami akkoriban szombat esténként ment a tévében. Visszatekintve ez egy misszió volt. Akkor ezt viszont senki nem tekintette annak, csak úgy jöttek ezek a filmek.

            Nem szeretnék provokatív lenni, de a mai negyven éven alattiak közül nem tudom, hánynak mond egyáltalán valamit a fenti nevek közül bármelyik is.

x x x

Első nagy filmélményem Keleti Mártonnak A tizedes meg a többiek című filmje volt. Gyerek voltam még, amikor először láttam. Az életkorból adódóan kezdetben a történet, a beszólások fogtak meg a fantasztikusan jó színészek – Sinkovits Imre, Major Tamás, Darvas Iván, Márkus László, Szabó Gyula, Horváth Tivadar – játékában.

            Aztán amikor már sokadjára is megnéztem, be kellett látnom, hogy sokkal több ez a film, mint egy vígjáték. Ez a film nagyon is rólunk szól, magyarokról.

            Nálunk mindig van valaki a spájzban, akit nem vártunk. Ma lehet, hogy épp az IMF. Ma is mindig elhagyjuk az eszünket valahol, de senki nem kiabál utánunk, hogy itt vagyok.

            Egyik barátommal ezt a filmet éveken keresztül többször megnéztük karácsonykor vagy a két ünnep között, ez egy szertartás volt, ami idővel bővült az Indul a bakterházzal, a Csapd le csacsival. Szórakozni akartunk és kikapcsolódni.

x x x

Kócos kis ördögök voltunk. Voltak közös élményeink. Mi iskolába jártunk szombaton is, és a szüleink dolgoztak. Aztán hogy örültünk, hogy nem kellett már…!

            Mi tudjuk mit jelent az egy tévécsatorna, majd a kettő. Elvoltunk így is, nem hiányzott a második, a többi meg pláne nem.

            Sőt, hétfőn adásszüneti nap volt. Egy mai fiatal számára felfoghatatlan egy ilyen helyzet, amikor több tucat csatorna között válogathat és bármikor.

            Nekünk a bambiról elsőre egy csatos üveges üdítőital jut az eszünkbe, és csak utána egy kedves mesehős.

            Mi még tudjuk, ki volt Bene, Fazekas, Détári, Nyilasi…

            Mi még tudjuk, mit jelentett a Fradi szív. Hová tűnt? Eltűnt. Hiányzik egyáltalán azok közül is valakinek, akik emlékeznek rá.

            Mi még tudjuk, mi volt a Fradi B-közép.  Hová lett a Fradi B-közép? Hová lettek ezek a kemény fiúk, akik még néhány évvel ezelőtt is balhét balhéra halmoztak? Hová lettek az indulataik?

            És hová lett a Fradi? Elveszett a politika, a politikusok játékszereként?

            Mi tudjuk, ki volt Végh Antal, de valójában még tőle sem tudtuk meg, hogy miért beteg a magyar foci. Azóta is beteg, tartósan. Talán nem túlzás, már meglehet, hogy fogyatékos is.

            Mi még tudjuk, ki volt Faragó Tamás, Gerendás… Mi még tudjuk, ki volt Wichmann Tamás…

            Mi tudjuk, ki volt Romy Schneider, Audrey Hepburn… Mi tudjuk, ki volt Latinovits, Gábor Miklós, Mezei Mária…

            Szerettük a Miénk itt a tér című magyar filmet, Bujtor Istvánnal, Margittai Ágival… Nekünk még volt terünk. A mai fiataloknak már a grund se mond semmit. Nekik lassan már A Pál utcai fiúk se mond semmit.

            Kócos kis ördögök voltunk, hogy idézzek egy Metró szám címét. És tényleg azok voltunk.