Napló

Érezni lehet a levegőben a feszültséget. Az emberek általában idegesek, ingerlékenyek. 

       Jómagamon is érzem mindezt. Tudom, hogy akaratlanul is megsértek, megbántok embereket, és elsősorban olyanokat, akiket szeretek, akiket a legkevésbé akarnék. Ez az élet, a mai élet paradoxona. 

       Sajnálom, harcolok ellene magamban, de minduntalan csapdába esek. Ettől pedig csak még idegesebb, ingerlékenyebb leszek.

      Irigylem azokat az embereket, akik könnyen lazulnak, egyik helyzetből könnyen tudnak váltani a másikba.

x x x

Számomra nagy tanúságai vannak a mozgássérült emberek facebookos oldalainak: 

       1. Közös nevezőnek kevés a kerekesszék, a mankó, a járógép, a bicegés... 

       2. Sokkal inkább összeköt vagy szétválaszt két embert, hogy egyikünk-másikunk hogyan nőtt fel, milyen körülmények között élt - hogyan szocializálódtunk -...., illetőleg milyen körülmények között él jelenleg. És ezen belül nem beszélve a különböző kulturális hatásokról. 

       3. Az ugyanannyi jövedelem is mást jelent annak, aki egyedül él, akinek gyereke van, illetőleg gyerekei vannak, sőt, mást jelent Pesten, egy vidéki városban vagy egy faluban. 

     4. Mindenkinek mást jelentenek a problémák egészségileg, anyagiakban, segédeszközben, szociális ellátásban, foglalkoztatásban... 

       5. Az előzőekből kifolyólag nagyon eltérőek az érdekeink is, nem is beszélve részérdekekről. 

    6. Az is kevés a közös nevezőhöz, hogy közösen szidjuk adott esetben a kormányt, vagy kárhoztatjuk valamiért az érdekvédelmet.... 

       7. A közös nevező bennünk van. Elfogadónak és befogadónak kellene lennünk, és végtelenül toleránsnak. Leginkább a könnyebb helyzetben lévőknek. Ehhez viszont újra kellene valószínűleg születnünk.

     Ezekre az összegző gondolatokra volt, aki azt mondta, hogy vakítás és rizsa. Mondta ezt anélkül, hogy bármit cáfolt volna a fölvetéseimből.

       A gondolataimba mindenki azt lát bele, amit akar. Ez ellen tehetetlen vagyok.

       Én szomorúan konstatálom a dolgokat.

       Én még emlékszek a Heine-Medin Szekció közgyűlésére, ahol korábban vehemensen netezők szép csendesen üldögéltek. Aztán amikor szóvá tettem a közgyűlés után, hogy azért itt valami nem volt rendben, még én kaptam. Hát ennyit "a nagy" tenni akarásról!

       Sőt, én még emlékszek a MEOSZ májusi küldöttközgyűlésére is, ami olyan szép csendesen folyt le, mintha semmilyen problémánk nem volna.   

       Kevés az a lehetőség, ahol közvetlenül, személyesen megnyilvánulhatunk. Ha még ezeket sem használjuk ki, akkor tulajdonképpen mit akarunk?! 

         Néha olyan érzésem van, hogy valójában semmit.