Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

VII.

Janske Láznéban némi irigykedéssel tapasztaltam, hogy a csehek és az olaszok között milyen sokan tudnak gitározni.  Az olaszok szinte mindegyike szépen énekelt is.

            Az olaszok között volt egy srác, Giorgio, aki a legjobban, legszebben játszott. A többiek fölnéztek rá.

         Gyakran előfordult, hogy este összejöttünk valamelyik szobában nyolcan-tízen, akik közül csak M. Imi és én nem játszottunk hangszeren, és pillanatok alatt szabályos gitárkoncert kerekedett. A szólót általában Giorgio játszotta.

            A zene olyan összekötő kapocs volt ezek között a legkülönfélébb emberek között, aminél erősebbet el sem lehetett volna képzelni. Mi meg áhítattal hallgattuk őket, Imi elmondása szerint én szájtátva.

x x x

Amikor megtudtam, hogy anyám terhes, tizenhat éves voltam. Először vegyes érzéseim voltak. Örültem is, meg nem is. Örültem, hogy testvérem lesz, és egy kicsit restelltem, hogy tizenhét évesen lesz egy kistestvérem.

      Anyám harminchetedik születésnapján született meg a húgom. Mindenki örömére, különösen az enyémére. A keresztségben a Hedvig nevet kapta.

            Az osztálytársaim többsége összebeszélt és egy délután eljöttek meglátogatni anyámat és megnézni csöppnyi húgomat. Ennyien egyszerre soha nem voltak nálunk. Az eset érdekességéhez az is hozzátartozik, hogy olyanok jöttek el, akiknek volt testvérük.

x x x

A diploma megszerzését követően jött a következő nagy feladat: a tanultakkal valamit kezdeni kellene. Az első körben – most úgyis mondhatnám, hogy természetesen – mindenütt elutasítottak.

          Ahogy a nyolcvanas évek elején nem voltak akadálymentesítettek a közintézmények – különösen az iskolák -, a munkáltatók, a munkahelyek még kevésbé. Még ma is csak mosolygok, ha kiáll egy illetékes – úr – a közvélemény elé és a foglalkoztatási rehabilitációról beszél.

            Az elmúlt harminc évben egy illetékes elvtársat, urat sem hallottam arról beszélni, hogy mit jelent a rehabilitáció Budapesten az V. kerületben, egy vidéki városban vagy egy faluban. E nélkül ugyan lehet beszélni a rehabilitációról, de ennek így se eleje, se közepe, se vége.

             Hát nincs is teljes körű rehabilitáció azóta sem!

      A kezdeti sikertelenség nem vette el a kedvünket a próbálkozástól. Újra és újra nekilendültünk.

            A kitartó és sokadik megkeresések után jött a hitegetések kora. Majd utánanéznek, hogy mit lehet tenni és szólnak, ha van valami. Ha mi nem érdeklődünk, sosem szólt volna senki.

            Az álláskeresés kilenc hónapig tartott. Egy szülés előtti kihordási idő. Ahogy a gyermek is megszületik, úgy lett meg vajúdással az állásom is. A martfű Tisza Cipőgyár jogi csoportjánál kezdtem el dolgozni, mint jogi előadó.

x x x

V. András barátom a mai napig emlegeti egyik akkori mondásomat: „Elégedett leszek, ha annyi ideig fogok tudni dolgozni, hogy jogosultságot szerezzek rokkantsági nyugdíjra.”

         Barátom azért is emlékeztet erre a mondásomra, mert bizony már harminc éve lesz lassan, hogy dolgozok.

            Amikor azonban az ember fuldoklik egy helyzetben, már annak is örül, ha levegőt kap. Valahogy így voltam én is akkor ezzel a munkalehetőséggel.

x x x

Az én foglalkoztatásom külön munkaszervezést igényelt. A kezdeti időszakban ebből apámra is oroszlánrész hárult. Mivel elsődlegesen otthon dolgoztam, hozta-vitte a munkát. Míg egészségi állapota engedte, hetente-kéthetente bevitt a munkahelyre és jött értem.

         Egy év elteltével elkezdtem tárgyalásokra is járni, bíróságra – elsősorban munkaügyekben -, gazdasági egyeztetésekre.

       Apám szerepét szép lassan átvették a kollégák. Egy idő után már a különböző szakterületek, osztályok munkatársai is – a szolgálati út betartásával – kijártak hozzám.

x x x

Szerettem Komjáthy György könnyűzenei műsorait a Petőfin. Sokan kárhoztatták, hogy az ő zenei ízlése határozza meg, hogy ebben a műfajban mit hallgathatunk a magyar rádióban. Ebben volt némi igazság, de még így is szerettem, sőt, nyugodtan mondhatom, a korosztályombeliek is szerették.

             Középiskolások voltunk, és gyakran azért rohantunk haza, hogy fölvegyük Komjáthyt. Aztán akinek sikerült, adta tovább.

      Lehetett tanulni a bevezetőiből, a kommentálásaiból beattörténetet. Ezekben a bevezetőkben volt tárgyi tudás, a legritkább esetekben hozakodott elő bulvárpletykákkal.

           A mai fiatalok el se tudják képzelni, hogy mi volt ez, milyen lehetett. Annyit tudok mondani, hogy a mai – főként kereskedelmi – zenés műsorokból nagyon hiányzik mindez. De a mai ebben a tekintetben is más világ az akkorihoz képest.