Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

XIII.

A nyolcvanas évek elején nagy filmélményem volt az Antonioni által rendezett Nagyítás. Mint minden nagy film – művészfilm -, ez is többrétegű, sok mindenről szól. Akárhányszor megnézem azóta is, mindig más érint meg benne.

            A fényképész a parkban fotóz. Észrevesz egy párt, egy fiatalabb nőt és egy idősebb urat.  Többször lencsevégre kapja őket, amit a nő meglát. Otthon, a képek előhívása, nagyítása közben jön rá, hogy egy gyilkosságot fotózott le.

            Az történik-e valójában, amiről azt hisszük, hogy látunk? Hát nem mindig, nem föltétlenül.

            A film egyik jelenetében koncerten vagyunk. A Who együttes gitárosának szólója közben a hangszer húrjai elpattannak. A gitáros extatikus állapotában a térdén összetöri a hangszert, aminek a darabjait a tomboló közönség közé dobja. A közönség tagja őrjöngenek, egymást tapossák a hangszer darabjaiért.

            Új kép, új helyszín. Az utcán vagyunk. Egy botorkáló csavargót látunk az éjszakában. Lehajol és fölveszi egy darabját az összetört gitárnak. Egy darabig nézegeti, majd eldobja.

            Ennyit a bálványozásról, a dolgok értékéről.! Minden csak addig ér valamit, ameddig.

            Egy másik jelenetsorban a fotós srác teniszezőket néz. A fiatalok imitálják a játékot, labda nélkül ugrálnak a pályán. Az egyik játékos úgy tesz, mintha a teniszlabda kirepült volna a védőháló fölött. Várakozón néz a fotósra, aki veszi a lapot. Lehajol, és úgy tesz, mintha visszadobta volna a labdát. Az imitált teniszezés folytatódik.

            Hogyan válhatunk részesévé egy történésnek cselekvő módon? 

            Antonioni kultikus filmet készített. Ma is aktuális. A jövő generációk tagjainak is meg kellene nézniük. Kár, hogy ma már leginkább csak filmklubokban nézhető meg.

x x x

N. Margóval teljes erőbedobással vetettük magunkat az egyesületi munkába. Valójában máig nem értem, hogy miért én voltam az, akinek kikérte a véleményét, akinek többnyire hallgatott a szavára, a tanácsára akkoriban.

            Az egyik legnagyobb „kalandunk”, próbálkozásunk Szolnok megyében lévő bentlakásos szociális intézmények bejárása, földerítése volt. Azt az első pillanatban észrevettük, hogy bárhová mentünk, bárkivel beszéltünk, az intézmény vezetője, főnővére, egy-két nővére mindig ott volt, ha a gondozottal szerettünk volna beszélni.

            Margóval mindjárt átláttuk a helyzetet, hogy taktikáznunk kell, ha azt akarjuk, hogy a lakók megnyíljanak előttünk. Abban maradtunk, hogy egyikünk leköti az intézmény dolgozóit, addig a másikunk nyugodtan beszélgethet az intézmény gondozottaival. Az ugyanis mindjárt látszott, hogy az intézmény lakói nem igazán beszédesek, ha az intézmény dolgozói közül valaki ott áll mellettük. Nem egyszer előfordult, hogy valamelyik lakót kérdeztük és a dolgozó válaszolt helyette.

            Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a kilencvenes évek elején ezek az intézmények még csak nem hallottak az akadálymentesítésről.

            Fáradtságos munka volt, de megérte. Az élet iskolája volt még nekünk is.

x x x

A nyolcvanas években több-kevesebb rendszerességgel hallgattam a Szabad Európa rádiót.  A vételi minőség hol ilyen volt, hol olyan volt, a legtöbb esetben pocsék.

          Az egyik alkalommal barátomat, L. Tibort hallottam nyilatkozni, mint a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének titkárát.

            Hát majdnem kiestem a kerekes-székből!

x x x

A nyolcvanas évek végén a főnököm felesége, aki a jogsegélyszolgálatot csinálta szakszervezeti vonalon a Tisza Cipőgyárban, megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy baráti beszélgetésen részt venni a társadalmi változásokat illetően. Azt válaszoltam, hogy igen.

            Amikor szegény apámnak mindezt elmeséltem, roppant ideges lett. Minden politikai jellegű szerveződéstől idegenkedett, féltett.

            Féltett, mégis ő kísért el az első találkozóra, amit nem is tudom, minek nevezzek. Ezt követően mindig a csoport tagjai jöttek értem és kísértek haza.

            A G. testvérek lány tagjának a lakásán jöttünk össze. A társaságból szinte mindenkit ismertem, különösen a G. testvéreket. Tulajdonképpen ezért is mertem elmenni az első megbeszélésre is.

            Volt közöttünk pedagógus, műszerész, jogász, orvos, gyári munkás… Egy közös vonás volt bennünk, amiben valamennyien ugyanazt gondoltuk, hogy a magyar társadalom dolgait, közös dolgainkat, másképpen kell csinálni, mint eddig.

            Nehéz ma bárkinek is elhinnie, hogy mit gondoltunk 1988-1990-ben. Azt hittük, hogy megváltoztatható, jobbá tehető a világ.

            Idealisták voltunk. Ma már könnyű ezt kimondani, ezt a megállapítást tenni. Idealisták voltunk, de ez a ma megállapítása, értékelése.