- vitairat -
Paradigmaváltás van fogyatékos ügyben. Ez a váltás azonban
nem előbbre visz, hanem hátrafelé.
Az előző
korszak akkor volt a csúcson, amikor 1998-ban elfogadta a parlament a
fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998.
évi XXVI. törvényt. Akkor néhány évig ennek örömében lubickoltunk. Jogaink
lettek. A fogyatékossággal élők problémái emberjogi kérdésekké váltak.
Aztán
idővel elkezdtek fogyatkozni a jogaink.
A mai
kormányzati felfogás pedig már nem abból indul ki, hogy a fogyatékossággal elő
személyeknek jogaik vannak, és ehhez képest kell megoldani a problémákat.
Vannak a problémák, és ehhez képest nyújt valamit az állam. A fogyatékossággal
élő pedig örüljön, mert gondoskodnak róla a döntéshozók, az adakozók belátása
szerint.
x x x
Ez az új helyzet új kihívások elé állítja az érdekvédelmi
szervezeteket, amelyek egyelőre nem találják a hathatós válaszokat.
Egy biztosan látszik, hogy a
korábbi módszerek nem sokat érnek. Elég,
ha megnézzük a különböző szakszervezeteket, érdekképviseleteket, illetve
általában a civil szervezeteket. Aki lojális a fennálló hatalommal, az kap
pénzt, paripát, fegyvert, a többiek meg éppen csak vegetálnak.
x x x
A fogyatékos ügyet sem lehet csak feketén-fehéren
megítélni. A minap egy szakember a bentlakásos intézménybekerülést
kényszerítésnek nevezte.
Vannak
helyzetek, amikor nincs más megoldás (elhunytak a szülők, nincs tartásra
köteles és/vagy képes hozzátartozó…).
Aztán
vannak helyzetek, amikor a fogyatékossággal élő számára az intézményi ellátás
sokkal jobb, élhetőbb, mint az otthoni környezet. Ismerek eseteket, amikor a
fogyatékossággal élő személyt szinte úgy kellett kimenekíteni az otthoni
környezetből. A család ragaszkodott hozzá, mert részben-egészben a megélhetést
jelentette a család számára.
Az ma
nálunk illúzió, hogy akár egy ilyen fontos kérdésben is a fogyatékossággal élő
személy akarata teljes egészében érvényesüljön, az már jó, ha legalább részben
érvényesül.
Értelmi
fogyatékosok esetében az úgynevezett támogatott döntési eljárás feltételei
teljes mértékben hiányoznak.
x x x
Ott tartunk, hogy a sérült embereknek fogyatkozik az
esélyük arra vonatkozóan, hogy a jövőben bekerülhessenek bentlakásos
intézménybe. Egyrészt azért, mert az átlag rokkantsági ellátás és a
fogyatékossági támogatás együttes összege sem elég az átlagos térítési díjak
megfizetésére. Másrészt olyan gyors az elöregedése a társadalomnak, hogy az
intézményi férőhelyek száma az indokolt igényeket nem tudja majd kielégíteni.
x x x
A fogyatékossággal élőknek ma általában rossz a helyzetük
a megélhetésüket, a különböző szolgáltatásokat, a munkalehetőségeket illetően.
Ehhez képest a specialitások még kevésbé érvényesülnek a nők, a különböző
fogyatékosságok tekintetében.
Ma még
általában a kórházak sincsenek fölkészülve a mozgássérültek fogadására
sem. A speciális – például
nőgyógyászati – vizsgálatokról már nem is beszélve.
x x x
A mai felülvizsgálati gyakorlat, illetőleg minősítési
rendszer alapján csökkenő azoknak a száma, akik bevonhatók a rehabilitációs
foglalkoztatás körébe, akik után a munkáltató állami támogatásban részesülhet.
Vagyis a hangoztatott kormányzati szándékkal éppen ellentétes a hatás. Vagy
talán ez a valódi szándék?
Azokkal
pedig már végképp nem foglalkozik senki, akik kikerülnek a foglalkozási
rehabilitációs körből. Szerencsés esetben így is találnak munkát. Ha nincs
szerencséjük, bekerülnek a munkanélküliek népes táborába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése