XIV.
Amikor a nyolcvanas évek végén
összejöttünk, összeálltunk néhányan azért, hogy valamit Martfűn is tenni
kellene a rendszerváltásért, nagyon tapogatóztunk, hogy mit is szeretnénk mi
tulajdonképpen. Abban voltunk csak biztosak, hogy tenni akarunk valamit.
Induláskor
az egyik leglényegesebb kérdés volt a számunkra, hogy melyik újonnan alakuló
politikai csoportosulás felé orientálódjunk. Valamennyiünk számára szimpatikus
volt a Fidesz, de nagyon fiataloknak - bár mis sem voltunk öregek -, egy kicsit
forrófejűeknek tartottuk őket. Az MDF-et lassúnak, öregurasnak láttuk. A
Kisgazdapárt és a KDNP gondolatvilága messze állt tőlünk. Így aztán maradt az
SZDSZ, szinte majdnem kizárásos alapon.
Még
az MDF felé is próbálkoztunk. Többen közülünk még Lakitelekre is elmentek
Lezsák Sándorhoz. Sőt, voltak, akik be is léptek az MDF-be. Aztán rövid idő
múlva ki is léptek.
A
többséget az SZDSZ médiaszereplése győzött meg. Imponáló volt, ahogy
vélekedtek, érveltek közügyeinkről. A többség az SZDSZ mellett tette le a
voksot, így alakult meg az SZDSZ Martfűi Szervezete.
x x x
B. Peti barátom már a
rendszerváltást megelőzően, általános iskolás korában ellenálló volt, a
változást akarta. Egyik osztálytársával, H. Tamással, az egyik örsi gyűlésen
kijelentették, hogy ők bizony nem teszik föl többet az úttörőnyakkendőt.
Hát
lett erre zűrzavar az egész iskolában. Senki nem tudta, hogy mi ilyenkor a
teendő. Először mindenki a meggyőzés eszközével próbálkozott, az osztályfőnök,
az igazgató, a tanárok, az osztálytársak, de Péter és Tamás hajthatatlanok
voltak.
Nem
volt mit tenni, az általános iskola úttörőcsapata gyűlést tartott, amelyen
kénytelenek voltak kimondani a szankciót a renitensekre. A két fiú, mivel az
úttörőkhöz méltatlan magatartásukkal erre rászolgáltak, fél évig nem köthették
föl a piros nyakkendőt.
Ekkor
1989-et írtunk.
Péter
és Tamás boldogan vették tudomásul a büntetésüket.
Tanulság:
minden rendszer hülyesége az utolsó pillanatig működik.
x x x
Harmadikos középiskolások
lehettünk, amikor az osztályból több fiú, köztük én is, papírt kaptunk, hogy
jelentkeznünk kell a területileg illetékes hadkiegészítő parancsnokságon
sorozásra. Nagyon viccesnek találtuk a helyzetet, hogy nekem is menni kell. A
hatósági papír azonban papír, amit komolyan kellett venni.
Eljött
a nagy nap. Míg várakoztunk, addig is ment az ökörködés. Több osztálytársam
szerint, harckocsizónak akár még be is válhatnék.
Aztán
én kerültem sorra. Bent a szobában a honvédségi elvtársak igen elámultak, ahogy
bekerekeztem hozzájuk.
Minden
precízen, mondhatnám katonásan ment.
Fölvették a személyi adataimat annak rendje és módja szerint. Az idősödő
írnok mikor odaért a nyomtatványon, megkérdezte, hogy hanyas lábam van.
Na,
ez már sok volt az elöljáró tisztnek. Befejezettnek nyilvánította a további
kérdezést, hazaküldött.
Annak
a napnak maradandó emléke számomra, hogy nekem is van katonai igazolványom,
amit ereklyeként őrzök a fiókomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése