XV.
A nyolcvanas évek végén az SZDSZ Martfűi Szervezetében
fölmerült, hogy ki kellene adnunk egy helyi újságot. Voltak mellette szóló
érvek, elsősorban az, hogy mégiscsak a miénk, mi határozhatjuk meg az arculatát
és legfőképp a tartalmát. Ellene szóló érv volt, hogy rengeteg időt vesz el
mind a technikai, mind a tartalmi előállítása. A többség amellett volt, hogy
legyen újságunk.
A
következő lényegi kérdés az volt, hogy mi legyen a neve, ki legyen a
szerkesztője… Szóval jöttek a részletkérdések. Itt már jóval lassabban haladt a
csapat. Amikor kiderült, hogy ebből bizony csak akkor lesz valami, ha csináljuk
is, azok közül többen elbizonytalanodtak, akik az újság mellett voltak.
Hosszas
vívódás után az újság neve KOORDINÁTÁK lett. Aztán szép lassan összeálltak a
mozaikkockák és 1990 februárjában megjelent az első szám.
x x x
Martfűnek ebben az időszakban már volt városi lapja, a MÁS
újság, amit még a helyi tanács alapított. A MÁS elnevezés a Martfűi
Állampolgárok Sajtója elnevezés mozaikszavas rövidítése volt. Elég bizarr a
dolog, mert ugye martfűi állampolgár nincs. De az alapítók kicsire nem adtak.
Az első
néhány számtól eltekintve rendszeresen írtam az újságba, egyik állandó szerzője
lettem. Közéleti szereplésem az írással kezdődött. Már az első írásaim
egyikével nagy port kavartam, holott nem tettem semmi mást, csak megírtam, ami
történt, vagyis semmi vélemény.
A
történet röviden a következő: A tanácsrendszer időszakában vagyunk. Martfűn van
családi házas településrész is. Ezeken az volt a szokás, hogy csak az egyik
oldalon volt járda. Hogy ne legyen vita belőle, valamikor azt is meghatározták,
hogy mindig melyik oldalon. Ilyen előzményekkel került sor az egyik utcában is
járdaépítésre. Ebben az utcában azonban a szokásokkal ellentétes oldalon lett
járda. Ezen az oldalon lakott az egyik tanácstag.
A
helyzetet bonyolítja, hogy az a tanácstag, akiről az írásom szólt - név nélkül
-, édesanyám munkatársa volt. Természetesen mindenki tudta, hogy kiről van szó.
Amit
azért az írásomért kaptam, máig emlékezetes. Anyámtól olyan dorgálásban
részesültem, hogy csak úgy szikrázott. Az már csak hab volt a tortán, hogy
ezután hetekig nem szólt hozzám. Szóval a mamától szekundát kaptam közéleti írásomért.
A
jelenetnek, amelyben a mama lerendezett, tanúja volt a főnököm, aki még hetek
múlva is jót nevetett, ha szóba került az eset. Olyan intelmeket fogalmazott
meg felém, amelyek – mondhatnám, sajnos – a mai napig igazak: „Nem nagy
dicsőség az igazság megírása. Ezért pedig hálát ne remélj! Kárhoztatni is
leginkább azok fognak írásaidért, akikről a legkevésbé gondolnád”.
x x x
A kilencvenes évek elején ismertem meg személyesen dr.D.
Jánost és P. Gábort, mindkettőjüket a MEOSZ székházában.
János adta
az inspirációt, hogy jogot tanuljak, vele a mai napig tart a kapcsolat.
Gábor
paraplég volt, ügyes szervező, alapított egy céget, ahol megváltozott
munkaképességű emberek rehabilitációs foglalkoztatása történt. Úgy
rehabilitálta önmagát, hogy ezzel együtt sokakat is rehabilitált. Ő már néhány
éve nincs közöttünk.
x x x
Tibi barátom a nyolcvanas évek felé a Magyar Nemzethez
került. Olyan volt, mintha a levelezésünkben fölvetődő gondolatokat, témákat
folytatta volna újságcikkekben.
Ch.
Attila mellett volt tanársegéd a budapesti közgázon, a tanári pályát cserélte
föl az újságíráskodásért.
Akár a
barátaim példáján, akár az enyémen is mondhatom, hihetetlenül sűrű életünk
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése