Fejezetek egy önéletrajzból

 - emlékezés és folytatás -

V.

Egy alkalommal Tibi barátom is velünk jött, innen ment tovább Pécsre, ahol a közgázon tanult. Akkor is az Egyetemi templom előtt parkoltunk, fent a járdán. Ahogy kiszálltunk, még percekig beszélgettünk a kocsi mellett mielőtt elváltunk.

            Már hazafelé jövet mesélte apám, hogy amikor lement volna a kocsihoz valamiért, nem találta a slusszkulcsot. Végigtapogatta a zsebeit, többször körbement a Wartburgon, alánézett, a kulcs sehol.

            Odament hozzá egy fiatalasszony fehér köpenyben és megszólította, hogy mit keres.

            Szegény apám előadta, hogy ilyen még nem fordult vele elő, nem találja a kocsi kulcsát.

            A fiatalasszony megkérdezte, hogy a kulcs milyen volt.

            Apám megmondta.

            A nő megkönnyebbülten felnevetett. „Egy idős úr behozta hozzánk a szemben lévő fodrászüzletbe, a kocsi csomagtartóján találta”, mondta, és apám kezébe nyomta a kulcsot.

            Apám ezt az esetet mindig úgy emlegette, hogy amikor a legkevésbé gondoljuk, akkor is vannak, lesznek jó emberek, akik átsegítenek bennünket az aktuális problémáinkon.

x x x

Korán nagy levelező lettem. A hatvanas-hetvenes években nem nagyon volt más kapcsolatlétesítési, -fenntartási lehetőség, forma az utazáson kívül. Az utazás az nekem eleve problémás volt, főleg akkoriban. Így hát maradt a levelezés.

            A levelezés is nem is akárhogy! Írásban, borítékban elküldve. Hol volt akkor még számítógép? Telefon se nagyon. Főleg vidéken.

            Kórházi kiruccanásaim okán sok ismerősöm, barátom lett szerteszét az országban, akikkel a legtöbb esetben a levél volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőség. Kisebb-nagyobb intenzitással írtunk egymásnak rendületlenül.

x x x

Még tízéves sem lehettem, amikor először szembesülhettem a fehér lap kihívásával. Amikor először kellett egy lapot megtöltenem érthető, logikus gondolatokkal.

            Aztán kezdeti időszakban jött apám, átnézte, hogy mit és hogyan írtam. Volt, amikor háromszor-négyszer íratta újra velem a szöveget. Néha a sírás kerülgetett. Ilyenkor megengedte – és ez volt az engedékenység -, hogy másnap befejezhetem.

            Biztos vagyok benne, hogy apám a világhálón megjelenő szövegek hatvan százalékát stilisztikai okokból nem engedné megjelenni, a kommentezők beírásainak kilencven százalékát ugyanilyen okból.

            Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy pedig csak nyolc általánosa volt.

            Az ellenőrzésnek két módja volt, vagy fel kellett olvasnom, amit írtam, vagy ha kevesebb ideje volt, gyorsan átfutotta. A felolvasáskor a kritikus szavakra rákérdezett, hogy hogyan írtam (egy l, vagy kettő, egy t, vagy kettő…).

            A felolvasásnak volt egy külön pedagógia célzata is, amiből apám nem csinált titkot. ”Az a minimum, hogy el tudd olvasni, amit írtál”, mondta. Ma már tudom, hogy nemes egyszerűséggel ez azt jelentette, szépen írjál.

x x x

Apám szép lassan engedte el a kezemet. Egy idő után már nem ragaszkodott hozzá, hogy megbeszélje velem az általam írtakat.

            Az első irodalmi jellegű írásomnak is részese volt.

            Ötödikes voltam, amikor magyar irodalomból azt a házi feladatot kaptam, hogy Petőfi Sándor István öcsémhez című versét alapul véve válaszoljak Istvánnak, mintha én volnék Petőfi.

            A válaszlevél megszületett, ez félig próza, félig vers volt. A magyar tanárom, Emi néni, mindjárt tudta, hogy nem egyedül írtam. Ismerte apámat, őt is tanította. Az esetből nem csinált ügyet, azt mondta, most már mindig ilyen jót kell írnom.

            Emi néni ezt követően nyomta a kezembe Mikszáth Kálmán Tót atyafiak című novelláskötetét. Ebben van egy novella, ami hasonló esetről szólt. Innen tudtuk apámmal, hogy Emi néni is tudta, nemcsak az én szülemény a válaszlevél.

            Az már egy másik történet, hogy ez volt az első találkozásom Miszáthtal.

x x x

Harmadikos középiskolás voltam, amikor kijuthattam Janské Láznéba, a magyarországi heine-medinesek csehszlovákiai Mekkájába.

            Janské Lázné a Szudéták dél-keleti lábánál fekszik, közel Trutnov városához. Mozgásszervi megbetegedések gyógyítására alkalmas gyógyüdülőhely.

            Nemzetközi találkozóhely is volt már akkor is, a hetvenes évek utolsó harmadában. Jöttek ide, természetesen a cseheken és a szlovákokon kívül, olaszok, németek és magyarok. A legtöbben visszajárók voltak.

x x x

Kint ismerkedtem meg M. Imrével, szobatársam volt. Itt találkoztam K. Jánossal, akivel a hatvanas években együtt voltunk a pesterzsébeti Virág Benedek úti bentlakásos intézményben. Itt ismertem meg a pásztói U. Jenőt, akit magunk között Furfangos Frigyes mesternek hívtunk. Azóta sem találkoztam egyikőjükkel sem.

            Imréről a minap hallottam. Megnősült, három gyermeke lett, és még mindig Nagykátán él. 

            János tavaly hunyt el. Vannak, akik azt mondják, hogy post-poliós lett. A Post-polió szindróma a heine-medinesek demoklész kardja.

Jenőről még csak hallani sem hallottam semmit. Egyszer pásztóiaktól érdeklődtem, hátha tudnak róla valamit. Róla semmit, de az édesapjáról annyit megtudtam, hogy köztiszteletben álló tanára volt a helyi gimnáziumnak.