Kedves Barátom,
a helyünket keressük, legalábbis
próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk,
üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.
Ez
azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.
Keressük
a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és
mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a
másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…
Hol
vannak a népiek?
Hol
van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?
Akár
úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?
„…Van
egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem
nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető
a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért
zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”,
mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári
György készítette az íróval).
A
minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik
netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az
embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.
Olyan
gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk.
Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.
Attól,
hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem
lesz-e késő?
Mintha
fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az
életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb
hinni. Kötelező.
Barátom,
ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja
az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a
fenntartások.
Olyan
mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg
vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így
történnie?
Megint
csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy
tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi
el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az
legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára
van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes
döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik
filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami
forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel,
miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy
Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…”
(hivatkozás ugyanaz, mint fent).
Ma
ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom
többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.
Kedves
Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind
a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.
Cáfolj
meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.
Addig
is üdvözöl barátod:
Adalbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése