Martfűi levelek

- Történetünk tanpélda II. -

Kedves Barátom,

ahogy azt korábbi levelemben is jeleztem, a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakítását megelőzően a jogi megalapozással párhuzamosan folyt a kommunikációs előkészítés is. Azért szükséges a változtatás, mert sok a csaló a rendszerben. Így lettek csalók a leszázalékolt emberek.

És ez így ment hónapokon keresztül, és tulajdonképpen tart a mai napig is.

Az érdekvédelmi szervezetek vezetőinek még az a lehetőség sem adatott meg, hogy úgy istenigazából elmondhassák a véleményüket.

Egész pontosan elmondhatták, elmondhatják az ATV-ben, a Clubrádióbaqn, kisebb újságokban. Ettől a téma mindjárt baloldali, ellenzéki lett, ezek után meg már még úgyse.

A kommunikáció másik szelete, a csalókon túl, a számháború. Túl sok az ellátott. Hány rokkantsági nyugdíjas van?

A kormány képviselői, kormánypárti képviselők következetesen magas számokat mondtak. Kezdetben hét-nyolcszázezer, majd már több mint kilencszázezer emberről beszéltek.

Lehetett mondani bármit, hogy hibásak a számok, rossz a viszonyítási alap…, az ONYF és a KSH adatai szerint is

A probléma ott volt, hogy a kormány képviselői az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személyeket is beszámították, akiket nem kellett volna. Az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött személy ugyanis már így is, úgy is ellátott.

Ha őket nem számítjuk, háromszáznegyvenezer ember maradt a rendszerben, ez pedig már uniós viszonylatban egyáltalán nem sok.

A kommunikáció harmadik iránya, csapása, hogy a változtatásokkal mit szeretne elérni a kormány, mennyi pénzt szeretnének megtakarítani.

Már a 2011. évi költségvetési törvényben, a Széll Kálmán-terv I-ben, majd a 2012. évi költségvetési törvényben és a Széll Kálmán-terv II-ben meghatározásra kerültek a költségvetési előirányzatok. Ehhez kapcsolódóan meghatározásra került, hogy ez mennyi embert érint, hány megváltozott munkaképességű embert kell visszavezetni a munkaerőpiacra.

Barátom, ez nem az, az eset, mikor a gombhoz varjuk – keressük – a kabátot?

Megfogalmazzuk a célt, ennek eléréséhez szabjuk a feltételeket. Aztán a nyomaték kedvéért csalónak nevezzük az érintetteket.

Ezt a helyzetet minek nevezzem? Te minek neveznéd?

Morálisan ezt minek nevezzük?

A kormányzati kommunikáció csimborasszója azonban még csak most jön, ez a kormányzati kommunikáció negyedik csapása.

Végrehajtották a változtatásokat, az érintettek többségét padlóra küldték. A kormány ekkor csináltatott egy közvélemény-kutatást a Századvég Alapítvánnyal.

Hát mit ad Isten – így lenne ötösöm – a kutatás eredményei visszaigazolták a kormány intézkedéseit. A társadalom többsége jogosnak tartja a változtatásokat.

Vagyis ami történt, történik, az a társadalmi elvárásoknak megfelel. Ez az utólagos ideológiai igazolás a szememben már-már súrolja politikai aljasság kategóriáját.

Barátom, mit szólsz te mindehhez?

Az elmúlt harminc évben a társadalmi szemlélet-váltásért harcoltunk, mint érdekvédők. Azért, hogy a társadalom elfogadja a sérült embert olyannak, amilyen.

Ma mínuszosabb a társadalmi megítélése a sérült embereknek, mint valaha. Másfél évi „sikeres” kormányzati munka – kommunikáció – eredményeként visszapottyantunk a hetvenes évekbe. 

Idáig jutottunk - visszafelé.

Hamarosan folytatom. Addig is üdvözöl barátod:

Adalbert