Holdviola: Vágta

Napló

Túl vagyunk advent harmadik, örömvasárnapján. Nekem a legnagyobb öröm, hogy pár nap múlva itt van karácsony, egy kis fék az életemben, életünkben.

       Fogynak a gyertyák.

x x x

Vidnyánszky Attila lett, lesz az igazgatója a Nemzeti Színháznak 2013. július 01-től öt évig. Balog Zoltán miniszter ma délelőtt hirdette ki a pályázati eredményt. A miniszter úr legfőbb indokolási érve az volt, hogy Vidnyánszkytól várható a nemzeti értékek képviselete.

     Az első perctől lehetett tudni, hogy ez lesz az eredmény. Ennyi erővel kinevezéssel is meglehetne mondani, hogy ki az igazgató, feleslegesnek tűnik számomra ez a pályáztatás. Eljátsszuk a mintha demokráciát. 

        Alföldi Róbertnek marad az erkölcsi elégtétel, tudja, hogyan vesztett.

        Mikor tapasztaljuk már meg egyszer a politikai önmegtartóztatást?

x x x

Reggel esett az eső. Barátomék ma vágtak hízót Szarvason.. Nemigazán disznóvágásra alkalmas az idő, ennél már a néhány fokos fagy is jobb.

x x x

Kíváncsi leszek, hogyan alakul a felsőoktatás körüli mizéria. A diákokban, hallgatókban a Fidesz-kormány tagja szembe találták magukat huszonöt évvel ezelőtti önmagukkal. Magukra ismernek-e?

Balkán Fanatik: Repülj madár...

Üzenet - 35.

A magyar országgyűlés 2012. december 10-én elfogadta az ország 2013. évi költségvetési törvényét. A kockázatokról és mellékhatásokról egyeztessen orvosával, pszichiáterével és gyógyszerészével!

Holdviola: Én az éjjel nem aludtam egy órát sem

Füstölgés - 29.

Ma már a napnál világosabb a számomra, hogy a mai körülmények között nem tudnám elvégezni az egyetemet. A szüleim gyári munkásként nem tudnák finanszírozni az ezzel együtt járó költségeket.

            Ha nem végeztem volna el az egyetemet, nem tudtam volna teljesíteni kerekesszékesként a rokkantsági nyugdíj megállapításához szükséges munkaviszonyban töltött időt. Vagyis a tanulmányaim révén tudtam elkezdeni dolgozni vidéki lakókörnyezetemben.

            Ha ezek a feltételek nincsenek, nem bírtam volna családot alapítani, gyereket vállalni, adófizető polgár lenni.

            Ma azért idegeskedek, hogy tudok-e gondoskodni a lányomról, meg tudok-e élni a következő hónapban…

            A mai ismereteim alapján tudom, hogy a másodikos középiskolás lányom továbbtanulását - ha a feltételek változatlanok maradnak – nem fogom tudni támogatni. Ezt a tudatot a legszörnyűbb megélni.

            A tizenhat éves lányom már arról beszél, hogy kénytelen lesz külföldre menni… Azt még nem tudja, hogy már tanulni is, vagy csak dolgozni.

            Ma divatos dolog életpálya-modellekről beszélni. Amiről fentebb írtam, az az én életpálya-modellem, egy rokkant emberé.

            Még csoda, hogy van bennem indulat a füstölgésre. Mi mást tehetnék? Tehetek mást?

Széljegy - 57.

Ma van az emberi jogok világnapja.

Ma kiknek vannak – emberi – jogaik Magyarországon? A hajléktalanoknak, a fogyatékossággal élőknek, a gyerekeknek… vannak?

Annak az ötven fölötti asszonynak, akiről éppen a minap állapították meg, hogy jogi értelemben nem minősül megváltozott munkaképességűnek és éppen ezért nem jogosult semmilyen rendszeres szociális ellátásra, de megmaradt a betegsége, a gyógyszerköltsége, megmaradtak a háztartási költségei, mihez van joga?

Annak a sérült óvodáskorú gyermeknek, aki ma kimarad a korai fejlesztésből, lesz esélye később foglalkoztatási rehabilitációra, vagy milyen esélye lesz?

Ma van az emberi jogok világnapja.

Jogod van, ha pénz, paripa, fegyver fölött rendelkezhetsz. E nélkül csak a szád járhat, míg be nem fogják.

2012.12.10.

Balkán Fanatik: Ha Te tudnád....

Motiva: Szerelem, szerelem...

Üzenet - 34.

Aki folyamatos szabadságharcban él, egy idő után elfelejti, hogy miért is harcol.

Üzenet - 33.

"Ami nem öl meg, az szépen, adagonként betegít" (Karafiáth Orsolya, Magyar Narancs, 2012. december 04.).

Holdviola: Bánat utca

Holdviola: Erdő, erdő

Ünneplés helyett

December 03-a a fogyatékossággal élők világnapja.

Átlagos hétfői nap. A hírekből hallom, hogy voltak hivatalos megemlékezések, a köztársasági elnök úr is mondott beszédet.

Egyik kolléganőm ma volt orvos-szakértői bizottsági felülvizsgálaton. Egyik ismerőse délután megsúgta neki, hogy az egészségkárosodása huszonnyolc százalék lett a korábbi ötvennégy helyett.

Ez a huszonnyolc százalék semmire nem jogosítja, semmilyen rendszeres ellátást nem kaphat. A ma hatályos előírások szerint nem minősül megváltozott munkaképességűnek.

Annyi problémája, betegsége van, hogy egy apernégyes lapra nem férne el a fölsorolása. A gyógyszerek tartják egyben. A havi gyógyszer-költsége tizenötezer forint.

 A betegségei éppen elégségesek ahhoz, hogy sehová ne vegyék fel dolgozni. Feltéve, ha egyáltalán talál munkahelyet.

 A sérült emberek érdekvédelmi szervezeteinek nincs mit ünnepelniük. Nem is ünnepelnek.

Ennek a napnak a sérült emberekről kellett volna szólnia. De nem rólunk szól, nem rólunk szólt.

A sérült emberek fokozatosan veszítik el jogaikat, megélhetési és esélyegyenlőségi lehetőségeiket… Szimpla szociális kérdéssé lettünk. Megérkeztünk a hatvanas évekbe. Vissza a kiindulási ponthoz.

Quimby Magam adom

Idézetek - 12.

„A játékosok arcán sem a játék öröme, sem az edzés akarása nem látszik. Nem azért vannak itt kora reggel, mert játszani szeretnek, nem azért, mert meg akarnak tanulni valamit, nem mert gyakorolni akarnak, nem mert mozogni akarnak.

            Nem akarnak semmit.

            Unják egymást, a játékot, a korai felkelést.

            És még ez sem egészen igaz.

            A reggeli tenisz státuszszimbólum. Itt kell lenni, jelen kell lenni. Napközben vitatkozni kell a reggeli szettekről. Olyan hévvel kell vitatni egy-egy mozdulatot, mintha fontos volna. Mintha ez legalább érdekelné őket.

            Az egész kép élettelen, hazug. Unott arcú, álmos, nyűgös árnyékok ütögetik a labdát.

            Érdemes néhány percig figyelni játékukat.

           Egy-egy jó védés, egy-egy nehezen elcsíphető labdalendülő arcáról villanásnyi időre eltűnik az egyenunalom. Az akció közben élő, fiatal emberek képe ugrik szemünk elé. Majd visszaváltoznak unott árnyékké. Sem sikert, sem kudarcot nem reagálnak. Pillanatok alatt válnak a jó mozdulatok újra álmos, kényszeredett közönnyé.”

x x x

„Ha a hiány hasonlóvá tehet egymáshoz embereket, akkor abban hasonlít a többiekhez, hogy neki sem öröm itt lenni.”

x x x

„Ahol nincs dolga az embernek, onnan nem lehet elkésni.”

x x x

„De ahol nagyon várják az embert, oda könnyen érkezhet későn.”

x x x

„Csak így tovább, tisztogasd szép fénylőre az utadba kerülő talpakat. A nyelv nem szappan, az nem kopik el.”

x x x

„Rábízhatsz mindent, nagyon jó az ízlése. És bután tisztességes. Ostobán. Húsz év alatt soha senkitől semmit nem vett még el. Lopással azért már találkozott. Tőle szoktak lopni.”

 (Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Balkán Fanatik - Hajdú Klára: Ha én szabad lennék

Ha tudjátok, hallgassátok jó hangosan!

Füstölgés - 28.

 

Olvasom a netes újságokat és a kommenteket. A legtöbbször olyan érzésem van, mintha a kommentelők el se olvasnák az eredeti beírást vagy egymást. Vagy – ami még ennél is rosszabb -, mintha nem egy nyelvet beszélnének.
        Szóval nagy a hangzavar, bábeli a hangzavar.

      Így aztán rendesen mellébeszélnek egymásnak. Ebből félreértések sorozata adódik, egy idő után senkit nem érdekel, hogy mivel kezdődött az egész.
       Mindenki mondja a magáét. Aztán senki nem érti, hogy mit nem ért a másik. Hellyel-közzel marad a füstölgés, és rosszabb esetben az indulat.

       Azért vannak további fokozatok. Az egyik az, amikor a másik gondolatait már azzal kétségbe vonják, hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán ilyet ír! Miért fáj neki, ami fáj, miért rossz az, amit rossznak érez?

        Az meg már-már aranyos, amikor az egyik meg akarja mondani a másiknak, neki mi a jó, mi a segítség…

      A legrosszabb viszont az, amikor a beírók egymás minősítik gondolataik, érzéseik miatt. És úgy, hogy a legtöbbször nem is igazán tudják, miről van szó.

     A tűrőképességen túl van, amikor mindez párosul rosszindulattal, méltánytalansággal és méltatlansággal is.

         Könyörgöm, egy kis figyelmet, türelmet, megértést a másik iránt!

        Ne feledjük, a bábeli hangzavarban mindig lesz egy hang, amely uralni akarja a többit, pecázik a zavarosban! De ez már egy másik füstölgés.

Üzenet - 32.

A létezéshez pénz is kell, a boldogsághoz nem feltétlenül.

Fejezetek egy önéletrajzból

                                                        

- emlékezés és folytatás -

X.

A szüleim többszöri nekifutásra sem tudták elintézni a hatvanas években, hogy az ORFI-ba bekerüljek. A sikertelenség okáról, okairól nem igazán beszéltek.

            Annak idején, még szinte csecsemőként, a László Korház után töltöttem itt néhány hónapot. A családi elbeszélésekből tudom, hogy meg akartak operálni, amit a szüleim nem engedtek. Lehet, hogy ez volt az ok, amiért később „nem kívánatos” személy lettem az ORFI-ban. 

            Pedig a hatvanas évek felé már jómagam is szerettem volna idekerülni. Ismerőseim elmondásaiból tudtam, hogy milyen klassz hely, amit néhány látogatás alkalmával személyesen is megtapasztalhattam. Lukács főorvos úr kórházához képest itt szanatóriumi körülmények voltak. Ezzel együtt is szerettem járni a Bólyai útra.

x x x

Az ORFI-hoz képest nekem Janské Lázné-ba való kijutásom gyakorlatilag sima ügy volt. Emlékszek, amikor ebben az ügyben Pesten voltunk egyeztetni az illetékesekkel – az illetékes elvtársakkal -, leginkább azt kérdezgették tőlünk, hogy honnan tudunk erről a lehetőségről.

            Apám kapásból föltalálta magát. Olyan társaim szüleire hivatkozott, akikről tudtuk, hogy vezetőbeosztásban vannak.

            Apám hivatkozása természetesen igaz volt, ilyen szülőktől is hallottunk Janské Láznéról. Az viszont a politikai érzékét jellemzi, hogy érezte, ott akkor ezt hangsúlyozni kell.

            Néhány hét alatt zöld utat kaptam.    

x x x

Miközben írom ezeket a följegyzéseket, eszembe jut időről-időre, hogy miért pont ezek a történetek, érzések fogalmazódnak meg bennem. Aztán kezembe került Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása. Ennek Előszavából idézek: „Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

            Születtem…

            Most magam is írjak egy ilyet?

            Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle. Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

            Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

            Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy van.

            Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.

            Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekre a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

            Próbaképpen összejegyeztem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

            Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, itt-ott már az azonosítóképességemet, mely nélkül író nem lehettem volna…”

Ilyeneket írt Gárdonyi Géza több mint száz évvel ezelőtt. Az ilyen sorokat olvasva visszahőköl az ember: Ez én vagyok! Ezt én is írhattam volna!

A pipa is, a füstölgés is igaz, a számok iránti közömbösségem is…

Az ilyen visszahőkölések miatt kell olvasni és írni.

De hol vagyok én az íróságtól?

x x x

Janské Lázné-ba történő utazásunk előtt izgalomban volt az egész család. Az autónk két nappal az utazás előtt lerobbant. A jó öreg Wartburg! Mondhatnám, mikor robbant volna le, ha nem, akkor!

            Végül is keresztszüleim Trabijával mentünk. Hihetetlen, mennyi minden elfért egy Trabantban!

            Szeptember közepe felé járt az idő, és nyárias meleg volt. Úgy indultunk, hogy majd valahol sátort verünk, s majd másnap reggel folytatjuk utunkat.

            Hát ez sem egészen így lett! Már ami a sátorozást illeti. A változtatás ötletét keresztapám adta, miután meglátta a szalmabálákat az egyik földterületen.

            Apámék körberakták szalmával a Trabit, hogy ne látszódjon az útról. Mi pedig befúrtuk magunkat a szalmakazalba.

            Életem első és utolsó esete volt ez, hogy így aludtam egy éjszakát. Minden az mellett szólt, hogy nekem az a janské láznéi kiruccanás egy kalandtúra is.

x x x

Serettem a tiszás éveket. Annyira lendületet vettem a munkában – ahhoz képest, hogy csak a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges éveket akartam megszerezni -, hogy a munkaviszonyom fennállásának ötödik évében kiváló dolgozó lettem.

            Ez volt az a pillanat, amikor a főnököm el kezdte emlegetni, lassan időszerű lesz megbarátkoznom a gondolattal, hogy le kell tennem a szakvizsgát. A kiváló dolgozói címem ünneplése közben, a harmadik konyak után erre ígéretet is tettem.