Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

IX.

A nyolcvanas évek elején még az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni szamizdatot. Az akkor olvasható hivatalos sajtóhoz képest ez egy teljesen más világ volt. Olyan volt ez, mint mikor kinyitnak egy addig zárt ablakot, és azt mondják, nézz ki, innen milyennek látod a világot.

Hát teljesen másnak, teljesen más a perspektíva.

            Ekkor olvastam először Bibó Istvántól, Kiss Jánostól…, ekkor kezdtem olvasni  „a beszélősöket”.

            A beszállítóm a Pécsen tanuló barátom, L. Tibi volt. Annyi anyagot hozott, hogy két találkozás között alig győztem olvasni. Annyira rezgett körülöttünk a levegő, annyira érdekelt, izgatott bennünket az így szerzett információ, hogy képesek voltunk egy másnapi vizsga előtti estén is ezekről vitatkozni.

.

x x x

Megéltünk valamit, éltünk valamiben és nap, mint nap rá kellett döbbennem, hogy a világnak sokkal több arca van, mint amennyit feltételeztem addig. Afelől meg végképp kétségeim lettek, hogy mi a valódi és mi az igaz.

            Apám idegesen és izgatottan mesélte egyik alkalommal, hogy képzeljük, egyik munkatársukat a rendőrség hajnalban elvitte. Később megtudtuk, azért vitték el, mert azt mondta, hogy a magyaroknak is tüntetniük kellene, mint a lengyeleknek. Mondta mindezt a cukor árának emelése miatt, a lengyelországi események idején voltunk.

            Apám munkatársa három év börtönbüntetést kapott. Apám elmondása szerint bármelyiküket elvihették volna, akik együtt dolgoztak a műhelyben.

Hány eszmélése van az embernek? Szóval annak a világnak hány arca is volt?

x x x 

Janske Láznéban volt az első platói szerelmem. A lány olasz volt,  .Marziának hívták. Amikor tehettem, ott sündörögtem körülötte.

            Nyelvi problémák voltak közöttünk, nem volt egy közösen beszélt nyelvünk. Örök rejtély marad, hogy mi lett volna, ha…

            Egy ideig leveleztünk egymással, aztán a nyelvi korlátok miatt ez úgy szépen elhalt.

            Ha emlékezetem nem csal, egy észak-olaszországi tengerparti kisvárosban élt. A mosolya nagyon megmaradt bennem. Örökmosolygós volt.

x x x

Hogy mikor mi motiválja a szülőket a névválasztásnál?

            A hetvenes években, ahol laktunk, a mögöttünk lévő házban élt egy fényképész házaspár. Három gyerekük volt, két lány és egy fiú. A kisebbik lányukat hívták Hédinek. Ezt hallottuk nap, mint nap a gyerekektől. Kezdetben fogalmunk se volt róla, hogy a Hédi a Hedvig beceneve, különösen azok után, hogy egy ismert és kedves színésznő ezt a nevet használta, Váradi Hédiről van szó.

            A lényeg a lényeg, hogy megtetszett nekünk a név. Így lett a húgom Hedvig, illetve Hédi.

x x x

A Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének szinte e kezdetektől a tagja vagyok, bár nem voltam alapító tag. Emlékezetem szerint apám ösztönzésére léptem be az egyesületbe. Éveken keresztül annyi kapcsolatom volt az egyesülettel, hogy fizettem a tagdíjat és évente egyszer, kezdetben még az apámmal, elmentem a közgyűlésre, ami ilyenkor egész napos program volt (közgyűlés, autós ügyességi verseny, ebéd vagy vacsora) Egy ilyen alkalommal ismertem meg N. Margitot és E. Editet, akik a gyerekük révén ismerték egymást.

            A nyolcvanas évek vége felé egy alkalommal, minden előzetes egyeztetés, bejelentkezés nélkül, Tné Marika néni és N. Margit meglátogattak Martfűn.

            Az udvarias körök lefutása után elővezették, hogy nem úgy van az, hogy semmi aktivitás nincs bennem az egyesületen belül. Igenis, nekem kötelezettségeim vannak azzal a végzettséggel, amim van, az egyesület felé és a tagok felé is. Addig győzködtek, míg azt nem mondtam, hogy rendben. Akkor még egyikünk se tudta, hogy mit jelent ez pontosan, hogy mi a következő lépés. Mégis azt kell, hogy mondjam, ezzel vette kezdetét igazán mind a mozgalmi, mind az egyesületi életem.

x x x

Tné Marika néni kerekesszékes volt. Folyamatosan és fáradhatatlanul szervezett, agitált, intézkedett. Egyik kitalálója, alapítója volt a Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének. Akkor még Csépán, egy kis tiszazugi faluban élt, Szolnoktól, a megyeszékhelytől hatvan kilométerre. És így is, az akkori körülmények között is meg tudta alapítani, amit megálmodott, az egyesületet és lett alapításkori egyesületi elnök.

x x x

A szamizdatos írások olvasásakor kedveltem meg, fedeztem fel Bibó Istvánt, aki a Nagy Imre- -kormány minisztere volt 1956-ban. Tudós ember volt, mai közkeletű elnevezéssel azt mondanánk, politológus.  De több volt ennél, eszmetörténész, filozófus…

            Amihez hozzá tudtam jutni tőle, azt elolvastam. Imponált nekem, hogy van valaki, aki szintén hisz benne, hogy lehet demokratikusan élni és lehet az ember demokrata.

x x x

A nyolcvanas években rendszeresen írtam verset, prózát, de inkább verset. Írtam, írtam, és az írások fiókba kerültek.  Valahogy nem éreztem késztetést, hogy szerkesztőségeket keressek meg, vagy egyszerűen csak bátortalan voltam.

            Tibor barátom volt az, aki többé-kevésbé nyomon követhette „írói” fejlődésemet. Ha bármikor alkalmunk volt találkozni, a hosszas politikai-közéleti viták után szinte mindig a kultúránál, a művészetnél kötöttünk ki. Ilyenkor mindig felolvastam legújabb szerzeményeimet. Szegény Tibor kénytelen volt meghallgatni a zsengéimet is. Egy barátságba ez is belefér.