Fejezetek egy önéletrajzból

                                                        

- emlékezés és folytatás -

X.

A szüleim többszöri nekifutásra sem tudták elintézni a hatvanas években, hogy az ORFI-ba bekerüljek. A sikertelenség okáról, okairól nem igazán beszéltek.

            Annak idején, még szinte csecsemőként, a László Korház után töltöttem itt néhány hónapot. A családi elbeszélésekből tudom, hogy meg akartak operálni, amit a szüleim nem engedtek. Lehet, hogy ez volt az ok, amiért később „nem kívánatos” személy lettem az ORFI-ban. 

            Pedig a hatvanas évek felé már jómagam is szerettem volna idekerülni. Ismerőseim elmondásaiból tudtam, hogy milyen klassz hely, amit néhány látogatás alkalmával személyesen is megtapasztalhattam. Lukács főorvos úr kórházához képest itt szanatóriumi körülmények voltak. Ezzel együtt is szerettem járni a Bólyai útra.

x x x

Az ORFI-hoz képest nekem Janské Lázné-ba való kijutásom gyakorlatilag sima ügy volt. Emlékszek, amikor ebben az ügyben Pesten voltunk egyeztetni az illetékesekkel – az illetékes elvtársakkal -, leginkább azt kérdezgették tőlünk, hogy honnan tudunk erről a lehetőségről.

            Apám kapásból föltalálta magát. Olyan társaim szüleire hivatkozott, akikről tudtuk, hogy vezetőbeosztásban vannak.

            Apám hivatkozása természetesen igaz volt, ilyen szülőktől is hallottunk Janské Láznéról. Az viszont a politikai érzékét jellemzi, hogy érezte, ott akkor ezt hangsúlyozni kell.

            Néhány hét alatt zöld utat kaptam.    

x x x

Miközben írom ezeket a följegyzéseket, eszembe jut időről-időre, hogy miért pont ezek a történetek, érzések fogalmazódnak meg bennem. Aztán kezembe került Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása. Ennek Előszavából idézek: „Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

            Születtem…

            Most magam is írjak egy ilyet?

            Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle. Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

            Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

            Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy van.

            Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.

            Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekre a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

            Próbaképpen összejegyeztem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

            Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, itt-ott már az azonosítóképességemet, mely nélkül író nem lehettem volna…”

Ilyeneket írt Gárdonyi Géza több mint száz évvel ezelőtt. Az ilyen sorokat olvasva visszahőköl az ember: Ez én vagyok! Ezt én is írhattam volna!

A pipa is, a füstölgés is igaz, a számok iránti közömbösségem is…

Az ilyen visszahőkölések miatt kell olvasni és írni.

De hol vagyok én az íróságtól?

x x x

Janské Lázné-ba történő utazásunk előtt izgalomban volt az egész család. Az autónk két nappal az utazás előtt lerobbant. A jó öreg Wartburg! Mondhatnám, mikor robbant volna le, ha nem, akkor!

            Végül is keresztszüleim Trabijával mentünk. Hihetetlen, mennyi minden elfért egy Trabantban!

            Szeptember közepe felé járt az idő, és nyárias meleg volt. Úgy indultunk, hogy majd valahol sátort verünk, s majd másnap reggel folytatjuk utunkat.

            Hát ez sem egészen így lett! Már ami a sátorozást illeti. A változtatás ötletét keresztapám adta, miután meglátta a szalmabálákat az egyik földterületen.

            Apámék körberakták szalmával a Trabit, hogy ne látszódjon az útról. Mi pedig befúrtuk magunkat a szalmakazalba.

            Életem első és utolsó esete volt ez, hogy így aludtam egy éjszakát. Minden az mellett szólt, hogy nekem az a janské láznéi kiruccanás egy kalandtúra is.

x x x

Serettem a tiszás éveket. Annyira lendületet vettem a munkában – ahhoz képest, hogy csak a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges éveket akartam megszerezni -, hogy a munkaviszonyom fennállásának ötödik évében kiváló dolgozó lettem.

            Ez volt az a pillanat, amikor a főnököm el kezdte emlegetni, lassan időszerű lesz megbarátkoznom a gondolattal, hogy le kell tennem a szakvizsgát. A kiváló dolgozói címem ünneplése közben, a harmadik konyak után erre ígéretet is tettem.