- Történetünk tanpélda V. -
Kedves Barátom,
legutóbbi levelemben írtam néhány szempontot a rokkantságot érintő kormányzati intézkedések következményeiről.
A döntéshozók elfelejtik, hogy az átminősített, kevesebb ellátást kapó embereknek az átminősítéstől függetlenül megmaradnak az egészségi problémáik, mint hátrány.
Másrészt ezeknek az embereknek megmaradnak a költségeik, amelyeket vagy nem lehet csökkenteni, vagy csak nehezen és azt is szerény mértékben (és ezt sem egyik napról a másikra).
Ezek az emberek mentálisan és anyagilag fokozatosan le fognak épülni. Bármi lesz is néhány év múlva, ezeket az embereket már nem lehet visszaemelni, visszahelyezni a változtatásra ítélt – eredeti – helyzetükbe.
Barátom, sajnos ez a helyzet. Kétségbeejtő!
A politika farizeusságára jellemző, hogy foglalkoztatási rehabilitációra olyan mértékű költségkeretet sem használnak fel, mint amilyen mértékű összeget beszed az állam – ránk tekintettel – rehabilitációs hozzájárulás címén. Ez a korábbi kormány alatt is gyakorlat volt.
A helyzet csimborasszója, hogy éppen amikor ezeket a sorokat írom, szűnik meg közel negyvenezer ember rehabilitációs foglalkoztatásának mindennemű támogatása. Vagyis ezek az emberek napokon belül munkahely nélkül maradnak, és egy jelentős részük ellátás nélkül is. Ami kommunikációs szinten zajlik kormányzati szinten, annak nemhogy a fele nem igaz, abból lassan már egy szó sem.
További probléma Barátom, hogy a sérült emberek hovatovább érdekvédelem nélkül maradnak. Érdekvédelmi szervezeteik az összeomlás határán vannak. Tartalékaik nincsenek, tagságuk anyagilag ellehetetlenül, nemhogy fent tudnák tartani szervezeteiket. Az állam pedig a kifárasztásra, a kivéreztetésre játszik.
Csak egy példa. A MEOSZ - a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége – a 2012. évi költségvetési törvény szerint százhatvanmillió forintot kapna. Ebből
tizenhárommillió forintot - tartalék címén - már visszatartana az állam. Ami azonban a lényeg, az országos szövetség 2012. július végéig egy forintot nem kapott meg, sőt, még támogatási szerződése sincs erre az évre, ami azt is jelenti, ha a legoptimálisabban alakulnának is a dolgok ezután, leghamarább körülbelül másfél-két hónap múlva lenne a pénzből valami, s mire ebből a tagegyesületek felé is látszana valami, az több mint két hónap.
Kérdezhetnéd, hogy miért nevezem a sérült emberek történetét tanpéldának?
Abban a közjogi rendszerben, ami kialakult, a rokkant emberekhez hasonló elbánás a társadalom bármelyik csoportjával megtörténhet, mint ahogy többé-kevésbé már meg is történtek ilyenek. A mi esetünk nem egyedi eset. Aki nincs a mai politika kedvezményezetti körében, azokkal bármikor bármi megtörténhet. Áltathatjuk magunkat, akik a körön kívül vagyunk, hogy megússzuk, de nem fogjuk megúszni.
Nincsenek illúzióim. Az a társadalmi modell, amely kialakulóban van, illetőleg már részben kialakult, nekem egyáltalán nem szimpatikus.
Hogy mi a jövő?
Egyelőre most az is kérdés, hogy az országnak mi lesz a jövője – rövidtávon, középtávon…
És hogy a sérült embereknek mi a jövője? Nem tudom. Inkább csak sejtéseim vannak. Az azért biztató, hogy az alapvető jogok biztosa, dr.Szabó Máté, a MEOSZ és több kérelmező beadványával túlnyomórészt egyetért, és ő is kéri az Alkotmánybíróság állásfoglalását a kapcsolódó kérdésekben. Azt is látnunk kell viszont, hogy hosszú az út addig, amíg jobb esetben ebből aprópénzre váltható forintok lesznek. Addig is igaz, amit fentebb írtam, hogy bármi lesz is néhány év múlva, az érintett embereket már nem lehet visszaemelni, visszahelyezni a változtatásra ítélt – eredeti – helyzetükbe.
Ennek az ügynek több ember-áldozata lesz, mint némelyik legújabb kori háborúnak. Sajnos máris vannak áldozatai.
A sérült embereknek ma általában nincsenek jogaik. Szociális kérdéssé „degradálódtunk”.
Barátom, most esésben vagyunk. Az a kérdés, hogy mikor koppannunk és mi van azután.
Addig is imádkozzunk!
Üdvözöl barátod:
Adalbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése