Quimby Magam adom

Idézetek - 12.

„A játékosok arcán sem a játék öröme, sem az edzés akarása nem látszik. Nem azért vannak itt kora reggel, mert játszani szeretnek, nem azért, mert meg akarnak tanulni valamit, nem mert gyakorolni akarnak, nem mert mozogni akarnak.

            Nem akarnak semmit.

            Unják egymást, a játékot, a korai felkelést.

            És még ez sem egészen igaz.

            A reggeli tenisz státuszszimbólum. Itt kell lenni, jelen kell lenni. Napközben vitatkozni kell a reggeli szettekről. Olyan hévvel kell vitatni egy-egy mozdulatot, mintha fontos volna. Mintha ez legalább érdekelné őket.

            Az egész kép élettelen, hazug. Unott arcú, álmos, nyűgös árnyékok ütögetik a labdát.

            Érdemes néhány percig figyelni játékukat.

           Egy-egy jó védés, egy-egy nehezen elcsíphető labdalendülő arcáról villanásnyi időre eltűnik az egyenunalom. Az akció közben élő, fiatal emberek képe ugrik szemünk elé. Majd visszaváltoznak unott árnyékké. Sem sikert, sem kudarcot nem reagálnak. Pillanatok alatt válnak a jó mozdulatok újra álmos, kényszeredett közönnyé.”

x x x

„Ha a hiány hasonlóvá tehet egymáshoz embereket, akkor abban hasonlít a többiekhez, hogy neki sem öröm itt lenni.”

x x x

„Ahol nincs dolga az embernek, onnan nem lehet elkésni.”

x x x

„De ahol nagyon várják az embert, oda könnyen érkezhet későn.”

x x x

„Csak így tovább, tisztogasd szép fénylőre az utadba kerülő talpakat. A nyelv nem szappan, az nem kopik el.”

x x x

„Rábízhatsz mindent, nagyon jó az ízlése. És bután tisztességes. Ostobán. Húsz év alatt soha senkitől semmit nem vett még el. Lopással azért már találkozott. Tőle szoktak lopni.”

 (Fejes Endre: A fiú, akinek angyalarca volt)

Balkán Fanatik - Hajdú Klára: Ha én szabad lennék

Ha tudjátok, hallgassátok jó hangosan!

Füstölgés - 28.

 

Olvasom a netes újságokat és a kommenteket. A legtöbbször olyan érzésem van, mintha a kommentelők el se olvasnák az eredeti beírást vagy egymást. Vagy – ami még ennél is rosszabb -, mintha nem egy nyelvet beszélnének.
        Szóval nagy a hangzavar, bábeli a hangzavar.

      Így aztán rendesen mellébeszélnek egymásnak. Ebből félreértések sorozata adódik, egy idő után senkit nem érdekel, hogy mivel kezdődött az egész.
       Mindenki mondja a magáét. Aztán senki nem érti, hogy mit nem ért a másik. Hellyel-közzel marad a füstölgés, és rosszabb esetben az indulat.

       Azért vannak további fokozatok. Az egyik az, amikor a másik gondolatait már azzal kétségbe vonják, hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán ilyet ír! Miért fáj neki, ami fáj, miért rossz az, amit rossznak érez?

        Az meg már-már aranyos, amikor az egyik meg akarja mondani a másiknak, neki mi a jó, mi a segítség…

      A legrosszabb viszont az, amikor a beírók egymás minősítik gondolataik, érzéseik miatt. És úgy, hogy a legtöbbször nem is igazán tudják, miről van szó.

     A tűrőképességen túl van, amikor mindez párosul rosszindulattal, méltánytalansággal és méltatlansággal is.

         Könyörgöm, egy kis figyelmet, türelmet, megértést a másik iránt!

        Ne feledjük, a bábeli hangzavarban mindig lesz egy hang, amely uralni akarja a többit, pecázik a zavarosban! De ez már egy másik füstölgés.

Üzenet - 32.

A létezéshez pénz is kell, a boldogsághoz nem feltétlenül.

Fejezetek egy önéletrajzból

                                                        

- emlékezés és folytatás -

X.

A szüleim többszöri nekifutásra sem tudták elintézni a hatvanas években, hogy az ORFI-ba bekerüljek. A sikertelenség okáról, okairól nem igazán beszéltek.

            Annak idején, még szinte csecsemőként, a László Korház után töltöttem itt néhány hónapot. A családi elbeszélésekből tudom, hogy meg akartak operálni, amit a szüleim nem engedtek. Lehet, hogy ez volt az ok, amiért később „nem kívánatos” személy lettem az ORFI-ban. 

            Pedig a hatvanas évek felé már jómagam is szerettem volna idekerülni. Ismerőseim elmondásaiból tudtam, hogy milyen klassz hely, amit néhány látogatás alkalmával személyesen is megtapasztalhattam. Lukács főorvos úr kórházához képest itt szanatóriumi körülmények voltak. Ezzel együtt is szerettem járni a Bólyai útra.

x x x

Az ORFI-hoz képest nekem Janské Lázné-ba való kijutásom gyakorlatilag sima ügy volt. Emlékszek, amikor ebben az ügyben Pesten voltunk egyeztetni az illetékesekkel – az illetékes elvtársakkal -, leginkább azt kérdezgették tőlünk, hogy honnan tudunk erről a lehetőségről.

            Apám kapásból föltalálta magát. Olyan társaim szüleire hivatkozott, akikről tudtuk, hogy vezetőbeosztásban vannak.

            Apám hivatkozása természetesen igaz volt, ilyen szülőktől is hallottunk Janské Láznéról. Az viszont a politikai érzékét jellemzi, hogy érezte, ott akkor ezt hangsúlyozni kell.

            Néhány hét alatt zöld utat kaptam.    

x x x

Miközben írom ezeket a följegyzéseket, eszembe jut időről-időre, hogy miért pont ezek a történetek, érzések fogalmazódnak meg bennem. Aztán kezembe került Gárdonyi Géza Gyermekkori emlékeim című írása. Ennek Előszavából idézek: „Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

            Születtem…

            Most magam is írjak egy ilyet?

            Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle. Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

            Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

            Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy van.

            Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.

            Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekre a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

            Próbaképpen összejegyeztem, hogy mire emlékszem a gyerekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

            Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, itt-ott már az azonosítóképességemet, mely nélkül író nem lehettem volna…”

Ilyeneket írt Gárdonyi Géza több mint száz évvel ezelőtt. Az ilyen sorokat olvasva visszahőköl az ember: Ez én vagyok! Ezt én is írhattam volna!

A pipa is, a füstölgés is igaz, a számok iránti közömbösségem is…

Az ilyen visszahőkölések miatt kell olvasni és írni.

De hol vagyok én az íróságtól?

x x x

Janské Lázné-ba történő utazásunk előtt izgalomban volt az egész család. Az autónk két nappal az utazás előtt lerobbant. A jó öreg Wartburg! Mondhatnám, mikor robbant volna le, ha nem, akkor!

            Végül is keresztszüleim Trabijával mentünk. Hihetetlen, mennyi minden elfért egy Trabantban!

            Szeptember közepe felé járt az idő, és nyárias meleg volt. Úgy indultunk, hogy majd valahol sátort verünk, s majd másnap reggel folytatjuk utunkat.

            Hát ez sem egészen így lett! Már ami a sátorozást illeti. A változtatás ötletét keresztapám adta, miután meglátta a szalmabálákat az egyik földterületen.

            Apámék körberakták szalmával a Trabit, hogy ne látszódjon az útról. Mi pedig befúrtuk magunkat a szalmakazalba.

            Életem első és utolsó esete volt ez, hogy így aludtam egy éjszakát. Minden az mellett szólt, hogy nekem az a janské láznéi kiruccanás egy kalandtúra is.

x x x

Serettem a tiszás éveket. Annyira lendületet vettem a munkában – ahhoz képest, hogy csak a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges éveket akartam megszerezni -, hogy a munkaviszonyom fennállásának ötödik évében kiváló dolgozó lettem.

            Ez volt az a pillanat, amikor a főnököm el kezdte emlegetni, lassan időszerű lesz megbarátkoznom a gondolattal, hogy le kell tennem a szakvizsgát. A kiváló dolgozói címem ünneplése közben, a harmadik konyak után erre ígéretet is tettem. 

Napló

Egy szülő - egy mondás szerint - a legtöbbet azzal tehet a gyermekéért, ha gyökereket és szárnyakat ad neki. Gyökerek nélkül a gyermek elrepül, és soha sehol nem fogja otthon érezni magát. Szárnyak nélkül pedig belekövesedik egy helyzetbe, és a gyökereket láncoknak fogja tartani.

x x x 

Ma van Ady Endre születésének 135. évfordulója. Nem kerek szám, mint mondjuk majd a 150. lesz. Nincs is hivatalos emlékezés, néhány irodalmár, néhány rajongó emlékezik csak.

     A legtöbben, mint költőt tartják számon. Lényegesen kevesebben tudják, hogy napi újságírással is foglalkozott. Ha publicisztikáját olvasom olykor, minduntalan rá kell döbbennem, hogy a legtöbb írását maiként is meg lehetne jelentetni.

       Ady kétségkívül jó tollú újságíró volt, de annak, hogy az írásai közül sok még ma is aktuális, elsősorban nem ő az oka, hanem a mindenkori magyar társadalom. Vagyis alig-alig változtunk, alig változtak társadalmi-politikai viszonyaink, közérzületeink.

       Adyt ma sem szeretné a politikai hatalom, de ő sem szeretné a fennálló rendet. Vitriolos stílusa miatt a hatalom még azt is el tudná érni, hogy közutálatnak örvendjen. Mégis hiányoznak az ilyen személyiségek a mai közéletből.

x x x

A minap az egyik facebookos oldalon az egyik tag kommentjében kérte, írjuk össze, mik a problémáink. Ahogy elnézem, ma nekünk ez sem menne. Mindenki mondaná a magáét, és sokan kétségbe vonnák a másikét. 

Üzenet - 31.

"El szoktam képzelni, mikor lenne jó. Már ott elveszik ugyan megvalósulás lehetősége ugyan, hogy bátorság kell mindenhez, de azért tovább viszem a fantáziát. Egymás szárnyai lenni. Segíteni azt, ami jó a másikban (hitem, hogy ha a jó fejlődik, a rossz elsorvad), és engedni, hogy segítsen nekem a másik (hiszen nyilván azt teszi, amit én) -- bizalomban élni. Kockázatot vállalni. Elköteleződni. Nem okosan, hasznosságokra hivatkozva magyarázni tévedéseink okozta boldogtalanságainkat, hanem (bele) ENGEDNI magunkat (a) boldogságba. Végtelen kifogások fölött egyetlen, hervadó virággal sóhajtozom. Bizonyságom a boldogságra kiszárad, amíg a többiek érvelnek, magyaráznak és magyarázkodnak "(Jónás Tamás költő).

Füstölgés - 28.

Annak idején az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon az egyik legjobb elképzelés volt a tanácsrendszer helyett a települési önkormányzatok kereteinek a meghatározása. Az első önkormányzati választások huszonkét évvel ezelőtt voltak.

        Az elképzelés alapvetően jó volt. Aztán a mindenkori politika sajnos nem tudott mit kezdeni az önkormányzatokkal, az önkormányzatisággal. Egész pontosan fokozatosan hátrányos intézkedésekkel sújtották őket. Feladatokat csőstül kaptak, a teljesítéshez pénzügyi forrásokat viszont nem.

     A mindennapi közérzetünket elsősorban lakókörnyezetünk milyensége határozza meg. Az épített és a természeti környezet, az ügyintézés színvonala…

      Az önkormányzatok a legutóbbi időkig próbáltak is eleget tenni feladataiknak és a velük szembeni elvárásoknak. Az utóbbi néhány évben azonban a többségük eladósodott, némelyikük működésképtelenné vált.

    A jelenlegi politika az elődök munkáját betetőzi azzal, hogy az önkormányzatokból, az önkormányzatiságból jószerivel csak az elnevezés marad meg. Az önkormányzati intézményeket államosítják (iskolák, kórházak…), a közigazgatást újraszabályozzák (Járások kialakítása…).

        Az önkormányzatiság eszméjének kiüresedése beteljesül. Az önkormányzatiság élt huszonkét évet.

      A társadalom feje fölött vezették be, most ugyanúgy szűntetik meg. Nekünk marad jobb esetben a csendes tudomásulvétel, rosszabb esetben a füstölgés.

          Hogy mi jön ezután, azt már körülbelül látjuk. Abban pedig reménykedünk, hogy jó is legyen benne.

Várakozás

Ülök és várok,
számolom a perceket.
Álom integet.

Manfred Mann

Napló

A november másodikai harmincöt éves érettségi találkozóra készülődtünk. Aszti, a főszervező, megkért, hogy mondjak már egy rövid köszöntőt. Miért pont én?, kérdeztem némi csodálkozással. Mert te vagy közöttünk az író ember, válaszolta. 
       Szóval nem volt apelláta.
       A találkozón a következőket olvastam fel:

Köszöntő

Örülök, hogy itt vagytok, örülök, hogy itt lehetek.

          Ez az első érettségi találkozónk, ötven felett. A minap egyik öreg barátommal beszélgetve említést tettem neki, hogy harmincöt éves találkozónk lesz. Azt mondta, hogy ötven felett különösen becsüljünk meg minden találkozót, mert innentől kezdve egyre nagyobb a valószínűsége, hogy utoljára találkozhatunk így együtt.

       Ezért is örülök azoknak, akik itt vannak, és ezért bánom, hogy vannak, akik nincsenek itt. Azt különösen sajnálom, hogy akik hiányoznak, azok általában nem jönnek el a találkozókra. Nem tudom, mi lehet az ok, aminek ez a következménye. Az biztos, hogy bármelyikünkkel bármi lehet, egymás előtt azonban nincs mit restellnünk, szégyenkeznünk meg végképp nincs mit.

            A lányok szinte semmit nem változtak.

Bezzeg mi fiúk ezt kevésbé mondhatjuk el. A hajunk színe nagyon egysíkú, egyszínű, feltéve, már akinek van haja még.

            Most tíz év után láthatjuk így újra egymást. És jó, hogy itt vagyunk.

        Abban a korban vagyunk, amikor a sikereink már többé-kevésbé a gyerekeink sikerei, mikor a gondjaink többé-kevésbé a gyerekeink gondjai.

            Emlékezni fogunk, beszélünk jelenről és jövőről. Egy sajátos számvetést végzünk majd.

            Az is jellemző ránk, amire és ahogyan emlékezünk. A múltunkban ott van a jövőnk. Ezt tudnunk kell akkor is, amikor a jelenről beszélünk.

            Egyfajta számadást is végzünk. De mutasson bármit a mérleg nyelve, az útnak még nincs vége.

A jelent éljük meg a legvegyesebb érzelmekkel. Olykor indulatok, feszültségek vannak bennünk. Többen talán még ma is keressük a helyünket.

           A jövőben ott van a legközelebbi találkozás is. Én azt kívánom valamennyiünknek, hogy úgy váljunk majd el most, hogy akarjunk legközelebb is találkozni, és tudjunk is.

Tiszaföldvár - Martfű, 2012. november 02.

 

Napló

Életének hatvanhatodik évében elhunyt Vallai Péter színész, rendező, a Vígszínház tagja.

       Bari Károly költő hatvanéves. Az elmúlt harmincöt évben elkísért egy gondolata: "Kivédhetetlenül csak az tud szólni, aki rejtelmet írt némaságával is". Ennek az egy mondatnak a feldolgozásához is egy élet kell.

       Hírek olyan emberekről, akik valamiért közel állnak hozzám. Kapkodom a fejem. Az egyik hírt még fel se dolgoztam, már ott a másik.

x x x

A rokkant emberek nem tudnak kitörni abból a negatív megítélésből, amelybe az elmúlt két évben szorított bennünket a kormányzati kommunikáció. Időről-időre van egy bennünket degradáló hír, vélemény valahol a neten, vagy a médiában általában. 

       Heti hír, hogy a rokkantsági rendszer eddigi átalakítása nemhogy megtakarítással járt volna, hanem ebben az évben még többe is fog kerülni, mint tavaly. Ezzel kapcsolatosan az ATV Egyenes beszéd című műsorában nyilatkozott dr.Hegedűs Lajos, a MEOSZ elnöke. Nagyon jól összefoglalta a sérült emberek jelenlegi helyzetét. Egy nyitott kérdés azonban mindenképpen maradt. A rokkantsági jövedelmek csökkenése ellenére miért kerül többe az államnak a rendszer?

       Az öregségi nyugdíjkorhatár alatti rokkant emberek közül valóban egyre többen kapnak kevesebb jövedelmet. Ezzel párhuzamosan viszont olyan állami struktúrák jöttek létre (rehabilitációs szakigazgatási szervezetek) vagy korábbiak bővültek (munkaügyi szervezetek), amelyek viszik a pénzt. És több pénzt visznek, mint ami a szigorítások ellenére megtakarítható.

       A 2010 előtti rendszerben lévő tendencia is olyan volt már, hogy a rokkant emberek évről évre egyre kevesebbe kerültek az államnak. Vagyis úgy tűnik, hogy az idő hamarább megoldaná azt, amit az állam a szigorításokkal nem bír. Mi mindenképp jobban jártunk volna, ha az állam nem csinál semmit, és még az állam is jobban járt volna.

x x x

Próbáljuk kitalálni, hogy az önkormányzatunk hogyan működhet jövőre. Ez már-már olyan, mint a zsákban táncolunk esete.

 

Milyen lesz?

Milyen lesz napod?
Amilyennek akarod.
Lásd, a nap ragyog!

Üzenet - 30.

"Én nem érzem magam azonosnak a sikereimmel. Van viszont két kudarcom, azokra büszke vagyok, mindkettő fiú. Irigylem is őket, mert ők úgy tudnak szeretni, ahogy én szerettem volna egész életemben. Úgy érzem, a világ a szeretet története. És meggyőződésem, hogy az emberi szerelem az isteni szeretet előjátéka. Abban pedig halálbiztos vagyok, hogy Isten történet." (Jónás Tamás költő).

Üzenet - 29.

Vannak, akiknek nincsenek elveik, csak manírjaik.

Széljegy - 56.

Ma képviselő-testületi ülésen voltam. Egyik képviselőtársam, mellesleg háziorvos, megjegyezte, hogy borzalmas, ami a sérült emberekkel történik. "Látom, hogy három felülvizsgálatból ketten rosszabbul járnak", mondta. "De az igazán nagy probléma két-három év múlva lesz, amikorra kiderül, hogy az emberek nem tudnak elhelyezkedni, és elveszítik a rehabilitációs ellátásukat is. Miért nem tüntettek, miért nem szerveztek egy látványos akciót, amire a világ is odafigyelne? Mi lesz ezekkel az emberekkel? Mi lesz veletek?"

        Mit mondhattam volna erre? Azt, hogy a többség azért jól elvan? Azt, hogy mi inkább egymás szemében keressük a szálkát? Hogy mi még egymásért sem tudunk kiállni? Hogy inkább saját önérzetünket félretesszük, ha ezzel a másikat - egy társunkat - bánthatjuk?

        Nem szóltam. Ő kívülről miért látja így?

Quimby Don Quijote ébredése

Hajtogattam a kukák mögött egy álmot
egy kerthelyiség félreeső részén.
Eldugult piszoárban vitorlázok
sapkám a hold, fésűm a szél.

Sorra dőlnek ki mellőlem a lányok
fojtogató bűntudat emészt.
A szívek szemétdombján kapirgálok.
Szeretni, Istenem, milyen nehéz!

Annyi minden bajjal kell még megküzdenem
plusz még itt van a nyakamba varrva
egy lefejezett szerelem.
Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem:
Jól áll-e ez nekem?

Sorra tűnnek el mellőlem a srácok
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -
csak képzelem.

Aztán orvosok jönnek, kezükben fegyver
és ha a vegyszer egyszer a vénába hatol:
A lakatlan sziget lakó lelke tenger lesz,
a szíve lepényhal. Itt úszkál valahol.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
egy tucat csörgősipkás lidérc horkol mellettem.
Választok egyet. Melyik tetsszen?
Melyik legyen a partnerem?

Napló

Hirtelen beszökött az ősz, vagy még inkább már-már a tél. Jön rosszkedvünk tele, a tél nélkül is rosszkedvünk lesz.

x x x

Pénteken volt a 35 éves érettségi találkozónk. A régi csapatból tizenheten voltunk jelen, szegény Sz. Kati több mint húsz évvel ezelőtt meghalt, hárman rendszeresen nem szoktak eljönni, F.Zoli pedig egészségi állapota miatt nem jött el. Egykori osztályfőnökünk rendkívüli osztályfőnöki órát tartott, éppen most töltötte be nyolcvanadik életévét. Ahogy ő fogalmazott, rendkívül nehéz osztály voltunk, de az eredményeket és az eredményességet tekintve a legjobb osztályok közé tartozunk a mai napig is. Huszonketten voltunk az osztályban, hét lány és tizenöt fiú. Mindannyian rendelkezünk felsőfokú képesítéssel. Ötünknek van doktori címe.

       Nagyon jó volt ismét találkozni, különösen azok után, hogy a 30 éves találkozó elmaradt, kimaradt. 

       Hogy miért voltunk nehéz osztály? Kemény egyéniségek voltunk. Szerintem a mai napig ritka az az osztály, amelyiknek fiú tagjai négy év alatt négy osztályfőnöki és két igazgatói megrovásban részesültek, és még a lányoknak is volt egy osztályfőnöki és egy igazgatói megrovásuk. Ezek mind kollektív büntetések voltak. A betyárbecsület nagyon működött köztünk, kiálltunk egymásért. Tudtuk, hogy könnyen kirúghattak volna közülünk egy-két embert, azt pedig tudtuk, hogy egy osztályt nem fognak. Az egy-két ember kirúgása sem lett volna jogos, értelmi szerzője sem volt igazából egy-egy balhénak, minden úgy jött, hogy a hülyeséggel mindenki egyetértett. 

        Csak egy példa, hogy mikre "vetemedtünk". Egy alkalommal egyik tanárunk 126-os kis Polskiját a fiúk betették két fa közé úgy, hogy nem lehetett vele kiállni, csak kiemelni. Mivel alapvetően fiús osztály voltunk, ez nem nagy kunszt volt. Az eseten maga a tulajdonos tanár is röhögött, de természetesen példát kellett statuálni. 

x x x

Szinte naponta jönnek a rossz hírek, amelyek elsősorban a sérült embereket érintik. Néha úgy érzem, hogy ezt már nem lehet fokozni, de mindig lehet.

 

Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

IX.

A nyolcvanas évek elején még az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni szamizdatot. Az akkor olvasható hivatalos sajtóhoz képest ez egy teljesen más világ volt. Olyan volt ez, mint mikor kinyitnak egy addig zárt ablakot, és azt mondják, nézz ki, innen milyennek látod a világot.

Hát teljesen másnak, teljesen más a perspektíva.

            Ekkor olvastam először Bibó Istvántól, Kiss Jánostól…, ekkor kezdtem olvasni  „a beszélősöket”.

            A beszállítóm a Pécsen tanuló barátom, L. Tibi volt. Annyi anyagot hozott, hogy két találkozás között alig győztem olvasni. Annyira rezgett körülöttünk a levegő, annyira érdekelt, izgatott bennünket az így szerzett információ, hogy képesek voltunk egy másnapi vizsga előtti estén is ezekről vitatkozni.

.

x x x

Megéltünk valamit, éltünk valamiben és nap, mint nap rá kellett döbbennem, hogy a világnak sokkal több arca van, mint amennyit feltételeztem addig. Afelől meg végképp kétségeim lettek, hogy mi a valódi és mi az igaz.

            Apám idegesen és izgatottan mesélte egyik alkalommal, hogy képzeljük, egyik munkatársukat a rendőrség hajnalban elvitte. Később megtudtuk, azért vitték el, mert azt mondta, hogy a magyaroknak is tüntetniük kellene, mint a lengyeleknek. Mondta mindezt a cukor árának emelése miatt, a lengyelországi események idején voltunk.

            Apám munkatársa három év börtönbüntetést kapott. Apám elmondása szerint bármelyiküket elvihették volna, akik együtt dolgoztak a műhelyben.

Hány eszmélése van az embernek? Szóval annak a világnak hány arca is volt?

x x x 

Janske Láznéban volt az első platói szerelmem. A lány olasz volt,  .Marziának hívták. Amikor tehettem, ott sündörögtem körülötte.

            Nyelvi problémák voltak közöttünk, nem volt egy közösen beszélt nyelvünk. Örök rejtély marad, hogy mi lett volna, ha…

            Egy ideig leveleztünk egymással, aztán a nyelvi korlátok miatt ez úgy szépen elhalt.

            Ha emlékezetem nem csal, egy észak-olaszországi tengerparti kisvárosban élt. A mosolya nagyon megmaradt bennem. Örökmosolygós volt.

x x x

Hogy mikor mi motiválja a szülőket a névválasztásnál?

            A hetvenes években, ahol laktunk, a mögöttünk lévő házban élt egy fényképész házaspár. Három gyerekük volt, két lány és egy fiú. A kisebbik lányukat hívták Hédinek. Ezt hallottuk nap, mint nap a gyerekektől. Kezdetben fogalmunk se volt róla, hogy a Hédi a Hedvig beceneve, különösen azok után, hogy egy ismert és kedves színésznő ezt a nevet használta, Váradi Hédiről van szó.

            A lényeg a lényeg, hogy megtetszett nekünk a név. Így lett a húgom Hedvig, illetve Hédi.

x x x

A Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének szinte e kezdetektől a tagja vagyok, bár nem voltam alapító tag. Emlékezetem szerint apám ösztönzésére léptem be az egyesületbe. Éveken keresztül annyi kapcsolatom volt az egyesülettel, hogy fizettem a tagdíjat és évente egyszer, kezdetben még az apámmal, elmentem a közgyűlésre, ami ilyenkor egész napos program volt (közgyűlés, autós ügyességi verseny, ebéd vagy vacsora) Egy ilyen alkalommal ismertem meg N. Margitot és E. Editet, akik a gyerekük révén ismerték egymást.

            A nyolcvanas évek vége felé egy alkalommal, minden előzetes egyeztetés, bejelentkezés nélkül, Tné Marika néni és N. Margit meglátogattak Martfűn.

            Az udvarias körök lefutása után elővezették, hogy nem úgy van az, hogy semmi aktivitás nincs bennem az egyesületen belül. Igenis, nekem kötelezettségeim vannak azzal a végzettséggel, amim van, az egyesület felé és a tagok felé is. Addig győzködtek, míg azt nem mondtam, hogy rendben. Akkor még egyikünk se tudta, hogy mit jelent ez pontosan, hogy mi a következő lépés. Mégis azt kell, hogy mondjam, ezzel vette kezdetét igazán mind a mozgalmi, mind az egyesületi életem.

x x x

Tné Marika néni kerekesszékes volt. Folyamatosan és fáradhatatlanul szervezett, agitált, intézkedett. Egyik kitalálója, alapítója volt a Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének. Akkor még Csépán, egy kis tiszazugi faluban élt, Szolnoktól, a megyeszékhelytől hatvan kilométerre. És így is, az akkori körülmények között is meg tudta alapítani, amit megálmodott, az egyesületet és lett alapításkori egyesületi elnök.

x x x

A szamizdatos írások olvasásakor kedveltem meg, fedeztem fel Bibó Istvánt, aki a Nagy Imre- -kormány minisztere volt 1956-ban. Tudós ember volt, mai közkeletű elnevezéssel azt mondanánk, politológus.  De több volt ennél, eszmetörténész, filozófus…

            Amihez hozzá tudtam jutni tőle, azt elolvastam. Imponált nekem, hogy van valaki, aki szintén hisz benne, hogy lehet demokratikusan élni és lehet az ember demokrata.

x x x

A nyolcvanas években rendszeresen írtam verset, prózát, de inkább verset. Írtam, írtam, és az írások fiókba kerültek.  Valahogy nem éreztem késztetést, hogy szerkesztőségeket keressek meg, vagy egyszerűen csak bátortalan voltam.

            Tibor barátom volt az, aki többé-kevésbé nyomon követhette „írói” fejlődésemet. Ha bármikor alkalmunk volt találkozni, a hosszas politikai-közéleti viták után szinte mindig a kultúránál, a művészetnél kötöttünk ki. Ilyenkor mindig felolvastam legújabb szerzeményeimet. Szegény Tibor kénytelen volt meghallgatni a zsengéimet is. Egy barátságba ez is belefér.