Napló

A november másodikai harmincöt éves érettségi találkozóra készülődtünk. Aszti, a főszervező, megkért, hogy mondjak már egy rövid köszöntőt. Miért pont én?, kérdeztem némi csodálkozással. Mert te vagy közöttünk az író ember, válaszolta. 
       Szóval nem volt apelláta.
       A találkozón a következőket olvastam fel:

Köszöntő

Örülök, hogy itt vagytok, örülök, hogy itt lehetek.

          Ez az első érettségi találkozónk, ötven felett. A minap egyik öreg barátommal beszélgetve említést tettem neki, hogy harmincöt éves találkozónk lesz. Azt mondta, hogy ötven felett különösen becsüljünk meg minden találkozót, mert innentől kezdve egyre nagyobb a valószínűsége, hogy utoljára találkozhatunk így együtt.

       Ezért is örülök azoknak, akik itt vannak, és ezért bánom, hogy vannak, akik nincsenek itt. Azt különösen sajnálom, hogy akik hiányoznak, azok általában nem jönnek el a találkozókra. Nem tudom, mi lehet az ok, aminek ez a következménye. Az biztos, hogy bármelyikünkkel bármi lehet, egymás előtt azonban nincs mit restellnünk, szégyenkeznünk meg végképp nincs mit.

            A lányok szinte semmit nem változtak.

Bezzeg mi fiúk ezt kevésbé mondhatjuk el. A hajunk színe nagyon egysíkú, egyszínű, feltéve, már akinek van haja még.

            Most tíz év után láthatjuk így újra egymást. És jó, hogy itt vagyunk.

        Abban a korban vagyunk, amikor a sikereink már többé-kevésbé a gyerekeink sikerei, mikor a gondjaink többé-kevésbé a gyerekeink gondjai.

            Emlékezni fogunk, beszélünk jelenről és jövőről. Egy sajátos számvetést végzünk majd.

            Az is jellemző ránk, amire és ahogyan emlékezünk. A múltunkban ott van a jövőnk. Ezt tudnunk kell akkor is, amikor a jelenről beszélünk.

            Egyfajta számadást is végzünk. De mutasson bármit a mérleg nyelve, az útnak még nincs vége.

A jelent éljük meg a legvegyesebb érzelmekkel. Olykor indulatok, feszültségek vannak bennünk. Többen talán még ma is keressük a helyünket.

           A jövőben ott van a legközelebbi találkozás is. Én azt kívánom valamennyiünknek, hogy úgy váljunk majd el most, hogy akarjunk legközelebb is találkozni, és tudjunk is.

Tiszaföldvár - Martfű, 2012. november 02.