Kedves
Barátom,
Hirtelen
fagyos lett a levegő. De szó szerint. Március idusán, amikor a tavaszt várnánk,
volt az idei tél leghidegebb éjszakája.
De fagyos lett a légkör mástól is.
Inkább széttartás van ma nálunk, mint összetartás. Ma már még a barátok is
könnyen lemondanak egymásról. Könnyebb ugyanis lemondani a másikról, mint
megértéssel venni a másik hülyeségét, elsimítani a másik lelkében dúló vihart,
vagy legalábbis csendesíteni…
Kedves Barátom, nekem is sikerült
beleszaladnom egy ilyen utcába, a kérdés, hogy foglya maradok-e a zsákutcának.
Föloldozást az a másik adhatna. Kérdés, akar-e adni?
Látom, sikeresen elvan mindenki a
saját problémáival. Azt viszont észre sem vesszük, hogy így még védtelenebbek,
még kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk.
Gyengítjük saját magunkat. Azt
hisszük, egymás játékszerei vagyunk, holott lehet, hogy velünk játszanak.
Úgy adódott, hogy a március 15-i
városi rendezvényen én mondtam az ünnepi köszöntőt. Jószerivel csak a
fiatalokról beszéltem, a márciusi ifjakról és a mostaniakról. Bennük még van
reményem.
Ők még olyanok, mint a tiszta víz.
Akkor is, ha néha látjuk, hogy valamit visz a víz. Ők még fiatalok, és csak
remélni tudom, hogy demokraták is.
Ha elveszítjük fiataljainkat, mert
külföldre mennek dolgozni, adófizető polgárokat is veszítünk velük. És az
idősebbek támaszait is.
A minap mesélt egyik ismerősöm a
tapasztalatairól. Egyre többen mennek ki az ismeretségi köréből olyanok is
külföldre dolgozni, akiknek egyébként anyagi okokból semmi okuk nem volna, csak
közérzületileg nem érzik jól magukat itthon.
Nem tudom, milyen Magyarországot
kellene építenünk, hogy ezek a fiatalok visszajöjjenek, vagy egyáltalán ki se
menjenek? Tényleg, milyet? Ezen gondolkozott már bárki is?
Kedves Barátom, nem akarom az elmúlt
huszonhárom-huszonnégy évben visszaidézni, hogy kinek mit kellett volna másképp
csinálnia. Ezeknek az éveknek valamennyien a részesei voltunk. Nem mondhatjuk,
hogy semmi közünk hozzá.
Ezzel azt is akarom mondani, hogy
nemcsak a mindenkori politikai halmon lévő irányzat felelőssége a kérdés, hanem
a mindenkori ellenzéké is. Beszéltünk erről az elmúlt években bármikor is?
Itt mindenki felelős - különböző
mértékben - azért, ami van.
Barátom, nekem sem öröm, hogy ilyesmit kell írnom. A legjobban
annak örülnék, ha Te vagy bárki más meggyőzne ennek az ellenkezőjéről.
Befejezésül engedj meg egy
történetet. Egy férfi elmegy kádihoz, átad neki egy gyűrűt, és azt kéri, hogy
egy szót véssen bele, ami akkor is használ, ha valaki beteg, ha valami fáj, ha
bánatos vagy, ha nem bírsz magaddal… A kádi azt kérte, hogy másnap menjen
vissza a gyűrűért.
A férfi másnap visszament a kádihoz.
Megvan a gyűrű?, kérdezte. Igen, felelte a kádi.
A férfi átvette a gyűrűt, amibe
valóban be volt vésve egy szó: „Elmúlik.”
Talán az igaz szerelem kivételével
ez mindenre igaz. Az nem múlik el, abba bele is lehet halni.
Mivel a történet alapvetően igaz,
egyáltalán nem mindegy, hogy mi marad - utánunk.
Ezzel búcsúzik barátod:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése