Március tizenötödikére húsz centis hó esett. Elmaradtak a szabadtéri állami rendezvények. Martfűn is a művelődési ház színháztermébe szorultak be az ünneplők.
Izgalommal néztem a szép havas tájat. Az első percekben fogalmam se volt arról, hogy hogyan jutok el a művelődési házba. Az izgalom különösen azért volt, mert én mondtam az ünnepi beszédet.
Aztán eljutottam.
A művelődési házba akadálymentesen be lehet menni, illetőleg akadálymentes az épület, de arra - eddig - senki nem gondolt, hogy a színpadra akadálymentesen fel lehessen jutni. Végül is a barátom és néptáncos fiúk felvittek és lehoztak.
Végül is az egész életem erről szólt. Hogyan tudom "legyőzni" az előttem és a körülöttem lévő akadályokat? Eddig sikerült. Ma már azonban félek, mi lesz, ha egyszer nem sikerül, majd másodszor sem. És ez a félelem olyan helyzetbe hoz, amelyben feszült és ingerült leszek, amelyben könnyen megsérthetek, megbánhatok másokat, akik aztán rám csapják az ajtót.
Ma egyébként sem könnyű. Senkinek. Mi pedig még rá is teszünk egy lapáttal.
A beszédemet a Tisza Táncegyüttes Örömünnep című előadása követte. Ezek a fiatalok fantasztikusan jók voltak.
Örömünnep. Jaj, de hiányzik!
x x x
Hatan haltak meg kihűlés miatt. Ma hajnalra megdőlt a hideg rekord.
x x x
Miközben e sorokat írom, hallgatom a Milla-rendezvény előadóit. Úgy érzem magamat, mint huszonnégy évvel ezelőtt a rendszerváltás előestéjén.
Most is valaminek az előestéjén vagyunk?
Minek az előestéjén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése