Az életre nincs recept. Mindenkinek vannak valamilyen mértékben lehetőségei, vannak elképzelései, aztán lesz valahogy.
A minap többen is meghaltak a tágabban vett ismeretségi körömből, akiknek gyakorlatilag - már - nem voltak lehetőségeik. Mondhatok, gondolhatok bármit, akár még okoskodhatok is, tényleg nem voltak lehetőségeik. Csak úgy voltak, élték az egyik napot a másik után céltalanul és kilátástalanul.
Vannak ismerőseim, akik zsúfoltan élik meg a mindennapjaikat, az anyagi korlát gyakorlatilag egyenlő a nullával. Ha megkérdezem őket, hogy mi újság, hirtelen fel se tuják sorolni az elmúlt napok eseményeit. De körülbelül ennyi. A történésen kívül szinte semmi nem marad meg bennük. És közben fáradtságról panaszkodnak. Ha fölvetem nekik, hogy találkozhatnánk, a legtöbbször az a válasz, hogy majd meglátjuk, talán egyszer csak. Rohanás és zsúfoltság az életük.
Néha megkérdezem magamban, az anyagiakon túlmenően van komolyabb különbség a kétféle élet között? Hát nem tudom.
x x x
Tibi barátom révén kezdtem el olvasni Adonyi Sztancs János írásait. A Nászetetés, avagy csók után herpesz című regényét és az Arisztokraták ma című dokumentum-kötetének első részét olvastam tőle.
Tibitől hallottam először, hogy a minap elhunyt, egyidős volt velünk.
Különös jelensége volt a mai magyar irodalomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése