Mephisto (1)

- Szabó István filmjéről -

A gyerekkor élményei, az indulás, a kezdetek eseményei minden művész életében, művészete alakulásában meghatározó tényezők. Bergman mondta: „Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.” A személyes mondanivaló gyökerei szinte majdnem minden esetben a gyerekkorba nyúlnak vissza. Vannak művészek, akik ezt egy az egybe tudatosan fölvállalják, művészi élményeiket, mondanivalójukat ide vezetik vissza. Mások, mint Szabó István is, nem vagy alig beszélnek gyerekkorukról, azt mintegy művészi homályban hagyják és csak az alkotásokból következtethetünk vissza, hogy a személyes indíttatás innen ered.
    Szabó István 1938-ban született Budapesten. Apja sebészorvos volt, anyja is az egészségügyben dolgozott. Apja 1945-ban meghalt, félárvaként nőt fel. A budai Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix osztályába járt. A főiskolán Huszárik Zoltánnal, Gábor Pállal, Elek Judittal, Gyöngyössy Imrével, Kardos Ferenccel, Kézdi Kovács Zsolttal és Rózsa Jánossal járt egy osztályba. 1958-ban alapító tagja a Balázs Béla Stúdiónak.

Tanítványai elmondása szerint Máriássy Félix tanítási módszerének lényege a folyamatos kérdezés volt. Miért? Miért ez vagy az, miért így vagy úgy? A művésznek, a rendezőnek a miértre kell válaszolnia. Ha nincs válasz a kérdést akkor is fel kell tenni.

Szabó István rendezői munkássága is ebben a szellemben indult és tart jelenleg is. Már az indulása is sikeres volt, főiskolai vizsgafilmjei a Koncert, majd a Variációk egy témára. Mi történik egy zongorával az utcán (Koncert)? Az emberek különböző viszonyulása a zongorához és egymáshoz. Játékosság és öröm. Még egy zongora köré is szerveződhet közösség – védjük meg a zongorát az esőtől. A Variációk egy témára a második világháború, a háborús trauma újszerű megközelítése a filmes eszközökkel (kép, hang, zene). Ezekre a kisfilmekre már jellemzők az induló nagyfilmek sajátossága, a költőiség és az etűdszerűség.

Szabó Istvánnak ez a rendezői indulása a francia új hullámmal rokon. Leginkább Truffaut-hoz áll közel. Ábrázolásmódja, nyelvezete, lírai hangvétele és önéletrajzi ihletettsége innen ered. A személyesség ilyen varázsának a magyar filmművészetben nem volt előzménye, hagyománya. Ezt az alkotói hozzáállást, szemléletet erősíti meg első nagyfilmjeiben, az Álmodozások korában, az Apában és a Szerelmesfilmben.

Az elmúlt három film mintegy laza trilógiaként foglalja össze a rendezői pályán induló rendező gyerekkorának, ifjúságának legfontosabb témáit, alkotó módszerét.

Az Álmodozások korának a készítésekor 26 éves. Miről is szólhatna a film, ha nem a nemzedékének az út-, a hely- és biztonságérzet kereséséről? Nem az a tipikus nemzedéki film, amely az a fiatalok és idősek generációja közötti ellentéteket sarkítja és hangsúlyozza. Ezt jól példázza, hogy Jancsi, a film főszereplője Flesch mérnökkel, az „öregek” egyik képviselőjével találja meg leginkább a közös hangot. A film befejező képsorai: a telefonos kisasszonyok reggeli ébresztést végeznek, sorra mondják az ébresztő szokványos mondatát: „Tessék felébredni!”. A narrátor befejező szavai: „Miért kell fájdalom ahhoz, hogy felnőtt legyen az ember? Meddig tart a fájdalom és mikor válik tapasztalattá?” Ez a befejezés annyira szimbolikus és sokrétű, hogy szinte mindegyik Szabó-film végéhez hozzá lehetne illeszteni valamilyen formában.

A biztonságérzetért való harcról szól a személyesség hangján az Apu kisfiútörténete és a Szerelmesfilm kapcsolatkeresése.

Némileg módosul a témaválasztás Szabó István következő két filmjében. A Tűzoltó utca és a Budapesti mesék álmai a közösséggé szerveződés és az összetartozás lehetőségeiről, igényeiről szólnak. Az álmok mögött pedig ott van a város, Budapest.

A Budapesti mesékkel Szabó Istvánnak egy alkotói korszaka lezárul. A megjelenítés módszerét tekintve ezt a korszakot összefoglalóan a filmetűdök, a „képszimfóniák” korszakának is nevezhetjük. A váltás egyrészt az események etikus megjelenítésében áll. Ez visszatérést jelent az európai tradícióhoz a hagyományos filmes elbeszéléshez. Másrészt előtérbe kerül az egyén szerepe, személyisége, felelőssége az adott közösségben. Ennek a korszaknak első darabja a Bizalom című film. Hogy mennyire sikeres volt a váltás, már az is jelzi, hogy ezt a filmet is Oscar-díjra jelölték. Amit nem sikerült elérni a Bizalommal, azt megkapta a következő film, a Mephisto, Oscar-díjas lett.

Szabó István alkotói korszakának egyik jellegzetessége ebben az időszakban a megőrizve meghaladni. A biztonságérzetért való napi harcról szólnak ezek a filmek is a Bizalom, és a Mephisto egyaránt.

A Mephistot Szabó István egy karakter történeteként is értelmezi, egy tehetséges ember karaktere történeteként. A film kérdései: Egy ember a biztonságérzete, az érvényesülése érdekében meddig mehet el? A megfelelés az alkalmazkodás útján tett engedmények meddig minősülnek kompromisszumnak és honnan számítódnak megalkuvásnak?

(folyt.köv.)