- emlékezés és folytatás -
IX.
A nyolcvanas évek elején még az
egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni szamizdatot. Az akkor olvasható
hivatalos sajtóhoz képest ez egy teljesen más világ volt. Olyan volt ez, mint
mikor kinyitnak egy addig zárt ablakot, és azt mondják, nézz ki, innen
milyennek látod a világot.
Hát teljesen
másnak, teljesen más a perspektíva.
Ekkor
olvastam először Bibó Istvántól, Kiss Jánostól…, ekkor kezdtem olvasni „a beszélősöket”.
A
beszállítóm a Pécsen tanuló barátom, L. Tibi volt. Annyi anyagot hozott, hogy
két találkozás között alig győztem olvasni. Annyira rezgett körülöttünk a levegő,
annyira érdekelt, izgatott bennünket az így szerzett információ, hogy képesek
voltunk egy másnapi vizsga előtti estén is ezekről vitatkozni.
.
x x x
Megéltünk valamit, éltünk
valamiben és nap, mint nap rá kellett döbbennem, hogy a világnak sokkal több
arca van, mint amennyit feltételeztem addig. Afelől meg végképp kétségeim
lettek, hogy mi a valódi és mi az igaz.
Apám
idegesen és izgatottan mesélte egyik alkalommal, hogy képzeljük, egyik
munkatársukat a rendőrség hajnalban elvitte. Később megtudtuk, azért vitték el,
mert azt mondta, hogy a magyaroknak is tüntetniük kellene, mint a lengyeleknek.
Mondta mindezt a cukor árának emelése miatt, a lengyelországi események idején
voltunk.
Apám
munkatársa három év börtönbüntetést kapott. Apám elmondása szerint
bármelyiküket elvihették volna, akik együtt dolgoztak a műhelyben.
Hány eszmélése
van az embernek? Szóval annak a világnak hány arca is volt?
x x x
Janske Láznéban volt az első
platói szerelmem. A lány olasz volt,
.Marziának hívták. Amikor tehettem, ott sündörögtem körülötte.
Nyelvi
problémák voltak közöttünk, nem volt egy közösen beszélt nyelvünk. Örök rejtély
marad, hogy mi lett volna, ha…
Egy
ideig leveleztünk egymással, aztán a nyelvi korlátok miatt ez úgy szépen
elhalt.
Ha
emlékezetem nem csal, egy észak-olaszországi tengerparti kisvárosban élt. A
mosolya nagyon megmaradt bennem. Örökmosolygós volt.
x x x
Hogy mikor mi motiválja a
szülőket a névválasztásnál?
A
hetvenes években, ahol laktunk, a mögöttünk lévő házban élt egy fényképész
házaspár. Három gyerekük volt, két lány és egy fiú. A kisebbik lányukat hívták
Hédinek. Ezt hallottuk nap, mint nap a gyerekektől. Kezdetben fogalmunk se volt
róla, hogy a Hédi a Hedvig beceneve, különösen azok után, hogy egy ismert és
kedves színésznő ezt a nevet használta, Váradi Hédiről van szó.
A
lényeg a lényeg, hogy megtetszett nekünk a név. Így lett a húgom Hedvig, illetve
Hédi.
x x x
A Mozgássérültek Szolnok Megyei
Egyesületének szinte e kezdetektől a tagja vagyok, bár nem voltam alapító tag.
Emlékezetem szerint apám ösztönzésére léptem be az egyesületbe. Éveken
keresztül annyi kapcsolatom volt az egyesülettel, hogy fizettem a tagdíjat és
évente egyszer, kezdetben még az apámmal, elmentem a közgyűlésre, ami ilyenkor
egész napos program volt (közgyűlés, autós ügyességi verseny, ebéd vagy
vacsora) Egy ilyen alkalommal ismertem meg N. Margitot és E. Editet, akik a
gyerekük révén ismerték egymást.
A
nyolcvanas évek vége felé egy alkalommal, minden előzetes egyeztetés,
bejelentkezés nélkül, Tné Marika néni és N. Margit meglátogattak Martfűn.
Az
udvarias körök lefutása után elővezették, hogy nem úgy van az, hogy semmi aktivitás
nincs bennem az egyesületen belül. Igenis, nekem kötelezettségeim vannak azzal
a végzettséggel, amim van, az egyesület felé és a tagok felé is. Addig
győzködtek, míg azt nem mondtam, hogy rendben. Akkor még egyikünk se tudta,
hogy mit jelent ez pontosan, hogy mi a következő lépés. Mégis azt kell, hogy
mondjam, ezzel vette kezdetét igazán mind a mozgalmi, mind az egyesületi
életem.
x x x
Tné Marika néni kerekesszékes
volt. Folyamatosan és fáradhatatlanul szervezett, agitált, intézkedett. Egyik
kitalálója, alapítója volt a Mozgássérültek Szolnok Megyei Egyesületének. Akkor
még Csépán, egy kis tiszazugi faluban élt, Szolnoktól, a megyeszékhelytől
hatvan kilométerre. És így is, az akkori körülmények között is meg tudta
alapítani, amit megálmodott, az egyesületet és lett alapításkori egyesületi
elnök.
x x x
A szamizdatos írások olvasásakor
kedveltem meg, fedeztem fel Bibó Istvánt, aki a Nagy Imre- -kormány minisztere
volt 1956-ban. Tudós ember volt, mai közkeletű elnevezéssel azt mondanánk,
politológus. De több volt ennél,
eszmetörténész, filozófus…
Amihez
hozzá tudtam jutni tőle, azt elolvastam. Imponált nekem, hogy van valaki, aki
szintén hisz benne, hogy lehet demokratikusan élni és lehet az ember demokrata.
x x x
A nyolcvanas években rendszeresen
írtam verset, prózát, de inkább verset. Írtam, írtam, és az írások fiókba
kerültek. Valahogy nem éreztem
késztetést, hogy szerkesztőségeket keressek meg, vagy egyszerűen csak
bátortalan voltam.
Tibor
barátom volt az, aki többé-kevésbé nyomon követhette „írói” fejlődésemet. Ha
bármikor alkalmunk volt találkozni, a hosszas politikai-közéleti viták után
szinte mindig a kultúránál, a művészetnél kötöttünk ki. Ilyenkor mindig
felolvastam legújabb szerzeményeimet. Szegény Tibor kénytelen volt meghallgatni
a zsengéimet is. Egy barátságba ez is belefér.
2 megjegyzés:
A Beszélőt mi is olvastuk, még az átkosban, aztán a lakásunk feletti emeleten jött létre az SZDSZ Székesfehérvári csoportja ...., az elsők között léptünk be, Pali ( a férjem) aktív tagja is volt... de régen is volt .... Ma már nem politizálunk !
Kedves Lybus,
az nem biztos, hogy jó, hogy nem politizáltok. Habár ma nem ugyanaz, mint huszon-egynehány évvel ezelőtt.
Megjegyzés küldése